hídlap.net

Január 6. Vízkereszt napja, így a régi szokás szerint ekkor kell(ene) lebontani a karácsonyfákat és visszacsomagolni a díszeket a dobozokba. Ugye nem kell különösebben magyarázni, hogy miért furcsán bánatos egy kicsit ez az „ünnep”, hisz gyerekkorunkból bizonyára még megmaradt az az emlék, amikor először döbbentünk rá, hogy a karácsonyi csillogás, a karácsonyfa csodálatos, szinte földöntúli fényei nem tartanak örökké, és ez a mindennél kedvesebb, kellemes illatú nagy zöld növény bizony nem marad egész évben a szoba éke. Felnőttként persze már nem gond ez, de valahol mégis ott motoszkál az emberben, hogy valami igaza lehetett mégis Hans Christian Andersen mesemondónak, aki az elmúlás és az az elleni naiv küzdelmet egy szép mesében foglalta össze, melynek címe A fenyőfa.

Persze ha valaki mégsem ismerné ezt a történetet, az is tudja, hogy az ékesen feldíszített fenyőfából karácsonyfa lesz, szaloncukrok, csillogó díszek, mézeskalács költemények, habcsókok, aranyló figurácskák, gyertyák és színes égők kerülnek fel rá, és közel két hétig minden nap a családi esték középpontja. Aztán a nagy melegben a házban lehullhatnak eredeti ékességének számító tűlevelei, törzse megvetemedhet, majd bizony vízkereszt napján minden ékétől megfosztva, a korábban biztonságot adó tartóból kirángatva, csupaszon, a szemétre vetik. Olyan idény ez, mely nem sokáig tart, s a közelgő farsang, majd pedig a remélhetően szép tavasz feledteti velünk mindezt a kis drámát, de mégis, a drága Tannenbaum, a csodás fenyő, „aki” kellemes küllemével a szíveket felragyogtatását vállalt nagy szerepet, az elmúlás oltárán áldozódik fel. A leleményesebbek tudják, hogy a száraz fenyő remek gyújtós, a nagyobb fák törzse pedig jól ég, tartós meleget ad. A tudatos környezetvédők persze még ennél is frappánsabbak, ők ugye élő fenyőt vesznek (ha már fenyőt vesznek) és a vízkereszti ünnepen egész egyszerűen visszaviszik a fenyőfát az adott helyre, vagy visszaviszik cserepestül a kertbe, eredeti helyére, hagy zöldelljen tovább.