hídlap.net

„Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még!” Ugye ismerősek ezek a sorok? Ritka szép pillanata volt ez a magyar nyelvnek, irodalomnak, midőn Petőfi Sándor megalkotta (vagy megörökítette) a felvidéki magyar úr eme szólását, mely ugyan homlokegyenest ellentmond az „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnap­ra!” mondásnak, mégis hasonlóan elter­jedt, mint emez. Sokan úgy gondolhatják, hogy a versbéli alak csak a költő fantáziá­jának szüleménye, akárcsak a vele mara­diságban és hóbortos semmittevésben kissé hasonló Cervantes-féle Don Quijote, az ódon lovag. Pedig nem így van, Pató Pál úr igenis létezett! Irodalomtörténeti érde­kesség, hogy Petőfi Sándor járt Esztergom­ban és környékén, mégpedig többször is, egy alkalommal Jókai Mórral együtt jött ide Várady Antal lakodalmára.



Valószínű, hogy itt hallhatta az e környéken elhíre­sült felvidéki kisnemes tréfás történeteit. A Várady-lakodalom után egy évvel Petőfi elkészítette a verset Pató Pálról. Mielőtt a lírát magát elolvasnánk, nézzük meg, mit nyomoztak ki a történészek a neve­zett személyről. „S bár ma már szobra ott áll, Pató Pál nem Szőgyénben született, hanem a közeli Muzslán 1793-ban, ahol igen sok Pathó élt. Valószínű, hogy bir­toka már biztosította megélhetését, ezért közéleti pályán próbált érvényesülni a történet hőse, Pató Pál. 1829-től jegyző lett Szőgyénben. A plébánia anyaköny­ve szerint 50 éves korában házasodott, a németszőgyéni nemes Wargháék lányát, Örzsébetet vette el. Öt gyerekük született. Pathó Pál a nemzetőrség helyi szerveze­tében aktívan részt vett. Ehhez képest meglepő, hogy a szabadságharc leverése után alig két hónappal levélben fordult a királyi biztoshoz tiszteletbeli szolgabírói fizetésének elmaradása miatt. Hosszan ecsetelte, mint hurcolták meg a magyar katonatisztek, amiért a király kormánya alatt hivatalnokoskodott. Ez az epizód is „patópálosan” végződött, mert elmaradt járandóságáért is hajdúját küldte, akinek viszont nyugta ellenében nem volt szokás pénzt adni. Így a királyi biztos végül nem fizette ki a parlagi gondolkodású magyar nemesség szimbólumává emelt szőgyéni táblabíró urat”.
Ez utóbbi jelző – a parlagi gondolkodás – az utókor számára mégis kedvelté tette a szőgyéni kisnemest, s ma már a lustács­ka, a dolgokat szívesen halogató emberek egyfajta mentsváraként emlegeti Patót. A huszadik század második felében egyre többet szívesen emlegetett karakter végül győzedelmeskedett, s stílszerűen szelle­misége népszerűségéhez, elismerése után jóval később, 1999-ben kapott szobrot egykori lakhelye, Szőgyén központjában. Az alkotást Nagy János szobrászművész készítette.
A felvidéki kisnemes filozófiájának népszerűségére jellemző, hogy azt ala­pul véve Pató Pál Párt néven ugyancsak 1999-ben megalakult egy társaság, akik a P.P.P. rövidítésben a „politikai paródia párt” szöveget is értik. De ez egy másik történet.


Petőfi Sándor: Pató Pál úr
Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet,
Ha egy ifjú feleség...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj’ isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Hát a mente, hát a nadrág,
Ugy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”
(Pest, 1847. november)