hídlap.net

Mottó:

Ha erősebben kapaszkodnánk egymás kezébe,

ha jobban hinnénk a szeretet erejében,

akkor talán az élet és a halál is könnyebb lenne.

(Marie de Hennezel)

Van–e élet a halál után?

Ha elveszítünk valakit, akit nagyon szerettünk, önmagunkból is elveszítünk valamit: azt a részt, amelyet a vele való kapcsolat során együtt építettünk magunkba. Az elhunyt hozzátartozó, barát, ismerős felénk irányuló szeretetének, az általa nyújtott kapaszkodónak a megszűnése, hiánya fáj elviselhetetlenül, ez szembesít minket azzal, hogy mit is jelentett az illető számunkra. A veszteség élménye igen összetett és ismeretlen helyzet, ami az eltávozott és az itt maradtak közötti kapcsolat mélységétől, jellegétől, a gyászolók személyiségétől, illetve aktuális élethelyzetétől függően más és más. A gyászmunka során jelentkező érzések, olykor viharos reakciók teljesen normálisak, semmiképp sem rossz és eltörölendő része énünknek még akkor sem, ha a kultúránk nem tanította meg a halállal való szembesülés „természetes” lépéseit. A veszteség feldolgozása hosszú, sok fájdalommal, tehetetlenséggel teli folyamat, hiszen ragaszkodásunkat egyik napról a másikra megszűntetni, eltörölni nem lehet. A lecsendesülés során viszont hosszabb-rövidebb idő alatt, segítséggel, vagy egyedül elengedhetjük a másik személy által bennünk keletkezett élményeket és lénye okozta érzéseket.

A gyász folyamata

A gyász egyes fázisaiban dúló érzések megélése lényeges, sőt szükséges is a továbblépéshez, bármely életkorban is találkozunk a halállal. A haláleset utáni első napok a sokk, az elutasítás fázisát jelentik, amit a kétségbeesés és a reménytelenség érzése jellemez, amikor tehát nem akarjuk, nem tudjuk elhinni, ami történt. Ez a reakció hirtelen bekövetkező haláleset megtörténtekor még erősebb. Az ilyenkor előtörő érzéseket, a sírást, zokogást muszáj szabadjára engedni, a gyászoló környezetében élőknek pedig minden szélsőséges viselkedést türelemmel, megértéssel kell fogadniuk, hiszen ez mind a majdani feldolgozás folyamatát segíti. A második szakasz, a kontroll fázisa a sokk után három-hét napig tart. Erre az időszakra az önkontroll és a társadalmilag elvárt temetési szertartás körüli események ellenőrzése jellemző. A családtagok úgy segíthetik a gyászolót, ha együttérzésükről és segítőkészségükről biztosítják őt, éreztetik a közelségüket, elérhetőségüket. Nyugodtan bátoríthatják sírásra, a történtek megbeszélésére, érzéseinek kibeszélésére, ugyanakkor engedjék önállóan intézkedni, döntéseket hozni.

A hivatalos ügyek és a temetés ceremóniája után következik a gyász legkritikusabb szakasza, a regresszió, a felszakadó érzelmek és a keresés-leválás fázisa. Ilyenkor a legnagyobb elkeseredés, düh, sírás, ambivalens érzések, bűntudat és önvád érzései uralhatják a gyászolót, ami néha saját maga számára is megdöbbentő. Gondolatait folyamatosan az elhunyt tölti ki, a külvilágot ki is zárja életéből, magatartását sebezhetőség, érzékenység, ellenségesség, bizalmatlanság, visszahúzódás, félelem jellemezheti. Ez az időszak a családtagok számára sem könnyű. Nagyon fontos, hogy a gyászoló ilyenkor is törődést és odafigyelést kapjon, hiszen az esetleges ellenséges magatartás mögött szintén ott van az emberi kapcsolatok utáni erős vágya.

A legfájdalmasabb szakaszt az adaptáció, az elfogadás fázisa követi, amikor kialakulnak az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszonyok. Megszűnnek a hangulati ingadozások, a gyászoló beletörődik a hozzátartozó halálába, és fokozatosan visszanyerve realitásérzékét, a közös élmények felidézésével, megnyugodva építi fel az elhunyt emlékképét. A hozzátartozók ilyenkor bíztathatják új feladatok és kihívások keresésére, valamint a korábbi emberi kapcsolatok ápolására, akár új ismeretségek keresésére.

Ezeknek a lépéseknek a végigjárása, a teljes búcsú, elengedés, és az új egyensúly megtalálásának folyamata akár egy-két évig is eltarthat. Ha a gyászoló nem éli meg az összes élményt, vagy túl hosszasan marad egyik-másik élmény domináns, akkor később is fokozott támaszra, esetleg pszichológus szakember segítségére lesz szüksége.

Így gyászoltak dédanyáink

Régebben a társadalom felkészítette a gyerekeket a halál elfogadására, amely tudás apáról fiúra szállt tovább a nagycsaládok, kultúrák szertartásainak szokásrendjébe illesztve. Korábban a gyász valódi közösségi élményként jelent meg, hiszen többnyire otthon, családi körben búcsúztak és haltak meg az emberek, ott állt ravataluk és maguk intézték a temetést, miközben a karon ülő gyermekek is végig jelen voltak, sőt a gyász folyamatát maga a haldokló indította el azzal, hogy felkészítette környezetét távozására, előírta a kötelező rítusokat. Az elmúlás bár szomorú és fájdalmas volt régen is, mégis inkább az élet része volt, és nem valami misztikus, rideg, idegen emberek szolgáltatói munkájával kísért megrázó élmény, mint manapság. Fogyasztói társadalmunk nem tud mit kezdeni a halállal. Sajnos a halál ma az akciófilmekben és a bulvárhírekben a gyilkolás és az erőszak formájában jelenik meg, a mélyebb belső reakciók, a hozzátartozók érzései, az élet végének igazi kérdése már megválaszolatlan marad, csakúgy, mint a búcsúzás élményének átélése. A halál, az elmúlás méltóságának visszaszerzésén munkálkodik a hospice szolgálat hazánkban is, amely nemcsak a haldoklónak, hanem a hozzátartozóknak is támogatást és vigaszt nyújt. Morbid kijelentés, de a haldokló kísérése élete végső óráiban bármely életkorban különleges élményt adhat mind a búcsúzó, mind pedig az itt maradók számára, amely az élet fontos történéseinek központba helyezésével könnyebbé is teszi az elmúlást, illetve a veszteség feldolgozását, gazdagítja a személyiséget, és új megküzdési lehetőségeket segít felszínre hozni. Ha váratlanul történik a haláleset, akkor erre természetesen kevésbé van lehetőség, és ez megnehezíti a gyászolók dolgát.

A gyermekek és a gyász

Az elmúlásról életkortól függően másképp gondolkodunk. A 2-4 éves kisgyermekek, akárcsak a mesékben, a halált átmeneti és megfordítható állapotnak tartják, amiből bármikor ki lehet lépni, mintha álom, vagy utazás lenne. A később, 5-9 éves korban kialakuló halálkép szerint a halott már elválik az élőtől, de a halál még megszemélyesítve jelenik meg, például kaszás emberként. Az érzelmi távolítás tehát már megvalósul, de a halál elvont fogalma még nem tiszta számukra. Ezt követően alakul ki a reális felfogás, amikor a gyermek felismeri, hogy a halál a testi élet végleges és megfordíthatatlan megszűnése, azonban még gyakran foglalkozik a lélek továbbélésének kérdésével, a visszatérés lehetőségével. Ha haláleset történik a családban, a gyermek korának megfelelően különbözőképpen kell megmagyarázni a történteket, de mindenképpen beszélni kell az őbenne kialakult gondolatokról, elképzelésekről is. A búcsúzásról, elválásról alkotott kép kialakításában a család és a szülők hozzáállása mellett igen fontos szerepe van annak, hogy a gyermek számára mennyire engedik meg a halállal kapcsolatos folyamatokban és eseményekben való részvételt. A tragikus eset alkalmával a szülők alapvetően a saját gyászukkal és az ügyintézéssel vannak terhelve, és a gyermekkel való beszélgetés elmarad, mivel a felnőttek úgy érzik, hogy „kicsi ő még ehhez”, vagy hogy „tartaniuk” kell magukat a kicsik előtt. Fontos pedig, hogy a gyermekeknek életkoruknak megfelelően mindig az igazat mondjuk és téves fantáziáikat tegyük helyre. Ha a szülők „titkolóznak”, akkor gyengül a gyerekben meglévő bizalom, ráadásul azáltal, hogy kizárják a kicsiket a gyász folyamatából, a kis lelkükben a gyász tiltását, elfojtását eredményezik, ami későbbre is kihat.

A beszélgetés különösen fontos abban a sajnálatos esetben, ha a kisgyermek az egyik szülőjét veszíti el, és emiatt bűntudata támad. A gyermekek időnként haragszanak a szüleikre, kívánják az „eltűntetésüket”, amelyre a szülők akaratlanul is ráerősíthetnek egy-egy fél mondatukkal („a sírba viszel!”), és ha épp ilyen helyzetben következik be a haláleset, akkor a gyermek a tragédiát saját vágya beteljesüléseként is érezheti, amiért bűnösnek érzi magát. Ilyenkor nagyon fontos a bűntudat alól felmenteni őt, és emléktárgyak, fényképek nézegetésével biztosítani őt arról, hogy az elhunyt nagyon szerette őt.

Sokakban felmerül a kérdés, hogy „való” –e a gyermekeknek a temetés megrázó élménye. A pszichológus tanácsa szerint akár már óvodás kortól érdemes elvinni a kis gyászolókat a halál realisztikus tényének felfogását és tudomásulvételét segítő szertartásra természetesen felkészítve őt arra, hogy mi történik majd ott. A halál visszavonhatatlanságának megértését és elfogadását a temetőbe való későbbi rendszeres látogatások és az ottani búcsúzást kísérő beszélgetések is segítik.

El kell hát közösen gyászolni a halottat, a gyermek saját érzéseinek üteme szerint, hogy ez a nehéz érzelmi helyzet ne túl gyorsan, erősen, vagy épp feldolgozatlanul hasson ki később más veszteségekkel való szembenézéseire, mivel a gyász feldolgozása alapvetően gazdagítja a személyiséget, új megküzdési lehetőségeket segít felszínre hozni, közvetlenül átélni.