hídlap.net

A Mindenszentek elhomályosulásá­ra utal Bálint Sándor is, a vallási néprajz hazai úttörője, aki számos halottak napi népszokást regisztrál, a Mindenszentekről ellenben egyet sem. Pedig Mindenszen­tek gondolatvilága a keresztény ókorban gyökerezik. A véres keresztényüldözések végeztével számtalan vértanú sírját láto­gatják a hívek, kezdik őket felfedni, leróva hálaadó tiszteletüket a Krisztust követő, a hitért életüket áldozó nagy elődök előtt. A vértanúk első, hivatalos ünnepe Keleten már a IV. században kialakult. 380 körül Antiochiában Aranyszájú Szent János a Pünkösd utáni vasárnapon dicsőítő beszédet mond „minden szent tisztele­tére, akik az egész világon vértanúha­lált haltak.” A nyugati egyházban sokáig tartott, míg a gondolat általános liturgi­kus értelmet kapott.

Végül a Bizánchoz közel álló IV. Bonifác pápa 609. május 13-án szentelte keresztény templommá az egykori pogány istenek templomát, a Pantheont, melyet Marcus Agrippa épít­tetett. Ekkor, a katakombák öt emeletnyi mélységében húzódó folyosóról díszes kocsikra rakva vitték ki és temették újra a vértanúkat, akiket ujjongó tömeg kísért, akik végül is győztek az üldözés fölött. A római Pontificaleből fennmaradt egyik sor így hangzik:”Áldjátok meg a római népet, itt kísér benneteket a templomba, amely a hamis istenek lakóhelyéből a tiétek lett és veletek együtt imádja az Úrnak fölségét.”
Az ünnep fejlődésében újabb lépést jelentett III. Gergely pápa pontifikálása a VIII. században. Ő már nem csak a vér­tanúkról emlékezik meg, hanem elren­deli minden szent tiszteletét. E század második felétől november elsején kezdik ünnepelni Mindenszenteket. A november kalendájának, azaz elsejének ünneplé­sére vonatkozóan régi magyar liturgi­kus könyvek, így például a Pray-kódex is megemlékezik. A VIII. század végéről való Alkuin levélben ezt olvashatjuk: „Ezt a szentséges ünnepet három napos bőjtöléssel, imásággal, misék mondásával és egymásért való alamizsnák adásával, őszinte áhítattal előzzük meg”.
Az új ünnep hivatalos elismerést 835-ben nyert, amikor Jámbor Lajos császár IV. Gergely pápa tanácsára az ünnepet egész birodalmában elrendelte. Az ünnep kiteljesedésére 998-ban, Szent Odiló culyi apát kezdeményezésére került sor. Az apát ekkor rendelte el, hogy november másodi­kán ezentúl zsolozsmával és szentmiseál­dozattal a halottakról emlékezzenek meg. Így vált teljessé – amint Radó Polikárp írja – a földet a másvilággal egybefonó hármas egység, a hiszekegyben vallott szentek egyezsége. Hiszen a hívők szerint van más­világ, amelyhez ragaszkodunk, az elmélő értelem is sürgeti létezését, s a kinyilatko­zatás derengő világosságot szór rá, mint halottak napján a mécsesek szeretteink hantjára.

A tisztítóhelyre, amelyre Halot­tak napján gondolunk, azok jutnak, akik úgy életek, hogy fohászainkra még szük­ségük van az üdvösség eléréséhez és imá­ink segítenek is rajtuk. Csak az a baj, hogy olyan hamar elfeledkezünk azokról, akik egykor közel állottak hozzánk, szemünk elől tűntek el az élők sorából – drága szü­leink, testvéreink, rokonaink és barátaink. Valóban, a kezdetben elviselhetetlennek tűnő seb gyógyul, az emlékek a feledés homályába vésznek és ez rendben is van így. Megfeledkezni azonban nem szabad róluk. Megemlékeznek tehát az emberek, ha máskor nem, hát legalább ezen az egy napon. Megemlékeznek azzal, hogy virá­got visznek a sírokra, koszorúkat helyez­nek el, nem is gondolván, hogy az örök élet Szent Páltól emlegetett koszorúját kíván­ják e jelképes cselekedettel, mint ahogy a gyertyák gyújtásával is az ősi imádság teljesülését ábrázoljuk: az „örök világos­ság”, vagyis Isten országának fényessége végre érje el őket. A legnagyobb segítség az, amely Krisztustól maradt reánk: a Kálvária szent áldozatának újra történő megjelenítése a halottak lelkéért. Halljuk meg most, legalább most, ezen a Halottak napján a hit fülével hallható segélykiáltá­sokat: Könyörüljetek rajtunk, legalább ti könyörüljetek rajtunk!