hídlap.net

Kik voltak a szíjgyártók?
A szíjgyártók, nyergesek rendszerint közös szervezetben működtek a csiszárokkal, íj-, pajzs-, kopjagyártókkal, azaz a hadifelszerelések előállítóival és a lakatosokkal. Ennek az általános szokásnak megfelelően az esztergomiak 1714-ben a privilégiumukat, mint szíjgyártó-nyeregyártó-kardkészítő céh kapták a révkomáromi szíjgyártó és kardkészítő mesterektől. Nem sokkal ezután, 1721-ben a lakatosokkal léptek egységre. A céh elnevezése 1825-ben egyesült kötél- és szíjgyártó céhre módosult. 1737 és 1825 között a szíjgyártó mesterek mellett hat nyerges, illetve kötélgyártó is működött itt. Az 1724-ben keletkezett, majd 1891-ben újra közzétett árszabás tanúsága szerint az esztergomi szíjgyártók a következő eszközöket gyártották: hám, nyakló, gyeplő, kötőfék, zabla, terhelő heveder, kengyelszíj, kantár, korbács, ostor, puskaszíj, nadrágszíj csattal, bocskorszíj, szablya- és tarsolykötő szíj.

Hogy épült fel egy céh?
Az 1714-ben készült alapszabályzat első articulusa foglalkozott a céhmesterválasztás rendjével: minden évben az Úrnapját követő vasárnap kellett választani. A szíjgyártó céhmester köteles volt minden hónapban egyszer a mesterek műhelyét minőség-ellenőrzés céljából bejárni, míg a lakatosok céhében ez a céhmester után következő öregebb mester feladata volt. A céhben adódó nézeteltéréseket is neki kellett elbírálnia első fokon, 12 forintig terjedő adósságok ügyében büntethetett, illetve a kötelességei közé tartozott a bírónak jelentenie a városban dolgozó idegen mestert, majd annak termékét és szerszámát a céh szükségleteire elkoboznia és a céhládában elhelyeznie. A céhmesteri címet többször egymás után is be lehetett tölteni. Érdekes epizód az esztergomi céh históriájában az 1742-es eset, amikor is egy bizonyos Borovcsák Ferenc panaszt emelt Kántor György céhmester ellen, mert az egy német legényt munkában tartott az atyamester megkeresése nélkül. A céhgyűléseken az általános szokásnak megfelelően tisztújítás, inasfogadás, illetve inasfelszabadítás, céhbeállás történt, valamint ezen a fórumon intézték a céh egyéb belső ügyeit, itt vezették a tartozás nyilvántartásokat, a befizetéseket, a mesterek közötti nézeteltérések elrendezését, a büntetéseket vagy az új zászlóról szóló határozatokat. A szíjgyártók ládája a céhmester házában állott, a gyűlések a nyitott láda előtt zajlottak. Egyebek mellett a céhládában őrizték a céh pénzét is. A bőrrel dolgozó, illetve a speciális magyar végvári, vagyis hadi igényeket kielégítő felszereléseket is gyártó céhek védőszentje Szent György volt. Az 1721-ben a lakatosokkal kötött egyezségben közös zászló állíttatását, misehallgatást, temetést, Szent Péter és Szent Pál, valamint Szent Sebestyén napján offertóriumon való részvételt, esetenként kántori misék tartását határozták el. A lakatosok privilégiuma szerint ugyanakkor a céh patrónusainak, azaz Szent Péternek és Szent Pálnak a képe kellett a zászlóra kerülnie. Mindkét szabályzat kitért arra, miszerint sem kálvinista, sem lutheránus mester nem dolgozhatott a céhben. Ez a rendelkezés összhangban állt Esztergom szabad királyi város 1708-as kiváltságlevelében foglalt - a protestánsokat a városból kitiltó - határozatával.

Mester és inasa
A céhinas felfogadásáról ugyancsak több szabály rendelkezett. A felfogadásnál három vagy több mesternek kellett jelen lennie. Az inas 3 évig kellett, hogy szolgáljon. Ideje leteltével megfelelő ruházatot kapott, vagy annak értékét pénzben. A szolgálat után még fél évig dolgozott mestere műhelyében, de ekkor már heti pénzt is adtak neki. A 19. század folyamán a mesterség tanulása és a házimunka mellett előtérbe került a vasárnapi iskola látogatásának kötelessége is. 1831-ben királyi rendeletbe foglalták az inasok iskolalátogatási rendjét, de a mester is kötelezve volt, hogy rendesen járassa iskolába inasát, a végzett inasok bizonyítványt kaptak. 1852-ben újabb központi szabályozás szerint az esztergomi céh tagjai számára meghatározták a hittanórák, a gyónás, az áldozás szigorú rendjét, a céheknél tanulók bizonyítványának kiállítását ezek teljesítéséhez kötötték. Az inas tanulóéveit apró- illetve apród esztendőnek hívták. Leteltével ünnepélyesen felszabadították az illetőt, bár ekkortól még nem vált teljes jogú legénnyé, hanem az inas és legény fokozat közötti, úgynevezett apróbéresként volt státuszban. Az inasfelszabadítás előtt az inas keresztapát választhatott magának. A szíjgyártó céhben a keresztszülők csak a „társpoháradáskor" állhattak az avatandó legény mellett. A felszabadítás a céhmester, a kezesek és a többi mester jelenlétében a nyitott céhláda előtt történt. A tanulólevél kiállításáért az inas fizetett s ugyanakkor új öltözet ruhát is kapott mesterétől. 1821-ben Esztergomban a városi tanács egyik végzése alapján a város részéről katonának állt inasoknak nem kellett a teljes inaséveket leszolgálniuk. A „társpoháradás" ceremóniáján adtak lakomát az apróbéresnek, aki ekkortól teljes jogú legény lett, így felvették a legénytársaságba. A céh mellett működő legénytársaságot a szíjgyártók „kis társaságnak" nevezték. Az atyamester munkáját a bejárómester és a legények közül választott dékánok segítették, az ő köreikben voltak nagy és kis dékánok. Az alapszabályzat szerint a mesterré válás feltételei között volt, hogy az illetőnek polgárjogot kellett szereznie Esztergomban, ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy a legény római katolikus vallású legyen, tanuló- és mesterlevéllel kellett rendelkeznie, 2 forintot fizetett a céhnek, köszöntő poharat és ebédet adott mestertársainak és elkészítette „remekét" is. A meglehetősen bonyolult megfelelési rendszer azt eredményezte, hogy egy-egy mesterré válás akár egy évig is eltarthatott. A mai ember számára érdekes, ámbár a kor szellemének igenis megfelelő regula volt a céh alapszabályának hatodik pontja, mely szerint a nőtlen legényeknek egy éven belül meg kellett nősülniük és azután „mesterasztalt" kellett adniuk. Az öröklődés és a szokásjog egyik folyománya volt, hogy a mesterek közül többen csak fél céhre álltak be, ez esetben vagy céhbeli mester fiai voltak, vagy pedig mestertársuk.