hídlap.net

Frederick Fleet az őrszem vette észre a holdtalan éjszakában hirtelen a közel­ben felbukkanó veszélyt és meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt uta­sítást adott a hajó balra fordítására és a bal oldali hajócsavar hátramenetbe kap­csolására. Mai hajózási szakértők szerint a két parancs külön-külön helyes volt, együtt azonban katasztrofális következ­ménnyel járt. A Titanicnak megkezdte a lassú fordulást, de a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. A külső acéllemeze­ken végzetes károk keletkeztek, a jéghegy öt kamrát felszakított és a hajó elkezdett süllyedni. A Titanic legnagyobb szélessé­ge 28 méter, hosszúsága 269 méter volt, annyi, mintha 8 budapesti 10 emeletes panelházat tennénk egymásra. Magas­sága a gerinctől a kémények tetejéig 53 méter volt, ami körülbelül egy 18 eme­letes háznak felel meg. A burkolatát alkotó acéllapokat 3 millió szegeccsel rögzítették. Ráadásul a hajót fő tervező­je, Thomas Andrews újítása értelmében egy, a hajótestben kialakított kamra­rendszerrel látták el, melyek válaszfa­lai egyetlen gombnyomással lezárhatók voltak. A kettősfenekű gőzös alsó részét tehát 16 rekesz (kamra) alkotta. Csakhogy az ütközéskor a külső acéllemezeken végzetes károk keletkeztek: a jéghegy öt kamrát felszakított.



A Titanic április 15-án hajnali 2 óra 20 perckor, miután számos segélykérő hívást leadott kettétört és elsüllyedt a háromezer méteres mélységbe. Egyes források alap­ján 1494-en, mások szerint 1517-en vesz­tek oda. Az első osztályon utazók közül a nőknek 94 százaléka, a férfiaknak 31 szá­zaléka menekült meg. A fedélzetközben utazó nőknek 47 százaléka, a férfiaknak 14 százaléka maradt életben, vagyis 210 sze­mélyzettag, 126 férfi, 317 nő és 52 gyermek menekült meg. Összesen 705-en élték túl a katasztrófát, a hajón utazók egyhar­mada. Hogy az utasok sem hittek a hajó elsüllyeszthetőségében azt talán jól jelzi, hogy az első osztályon bálozó milliomosok magukkal vitt ékszerei és egyéb drágaságai önmagukban mintegy 500 millió frankot értek. Tévesen képezi részét a legendának, hogy az S.O.S. jelzést a Titanic adta volna le először a hajózás történetében, annyi azonban bizonyos, hogy általánossá a hajó katasztrófája után vált.
Az Esztergom és Vidéke 1912. április 28-i számában megrázó írást közölt a személyzet hátrahagyottjairól. „Az a 900 ember, ki a Titanicon mint matróz, fűtő, hajófelügyelő vagy mint mechanikus eltávozott, mind Southamptonba valók. A város jelenleg a gyász és a kétségbeesés városa. És az asszonyok, gyermekek és öreg emberek, kik itt a Canut-Streeten a White Star-Line igazgatósági épülete előtt tolonganak, feleségei, anyái, fiai és apái azon szerencsétleneknek, kik már kiszenvedtek és az óceán hullámaiban nyugosznak… S mialatt az órák múlnak, e szerencsétlenek csalódottan térnek a kis szobába, melyben apjuk, férjük, fiuk érke­zését várják. Néma csend. Csak suttognak és s kérdeznek, de halkan és bensőséggel, hangjukban egy-egy megtört emberi lélek teljes fájdalma remeg. De a hivatalnokok csak a fejüket rázzák s a kezükben lévő levelek közt idegesen lapoznak, elkerülve a zokogó asszonyok tekintetét.”
A hajószerencsétlenség legtöbb áldoza­tát a fedélközben utazók és a személyzet soraiból szedte, köszönhetően a megkü­lönböztetésnek és annak, hogy a hajón mindössze 20 mentőcsónak volt, ezek közül is akadt, amelyet összesen tizenkét menekülővel bocsátottak vízre, holott negyvenen fértek volna el benne. Ráadásul a csónakok teljes kapacitása 1178 fő volt. A Titanicnak magyar utasai is voltak. A tragédiát túlélte Reischl Mátyás, az egyik első osztályú étterem magyar pincére, a hajón utazó magyar kivándorlók azonban nem mindannyian maradtak életben. De megmenekült például a soproni Hoffer Lujza és a harmadosztályon utazó Kisik Antal és felesége, ám a tengerbe veszett Kisik Vince és a 18 éves Kisik Mária. A katasztrófát követően törvényben írták elő, hogy minden hajót kötelező az utasai számára maradéktalanul elegendő men­nyiségű mentőcsónakkal felszerelni. A segélyhívó jeleket a Carpathia nevű gőzös
fogta, fedélzetén Ráth Gusztáv III. tiszt­tel, Berrnhardt Vilmos szakáccsal, Stern Fanni ápolónővel és Lengyel Árpád hajó­orvossal, csak túl messze voltak ahhoz, hogy azonnali segítséget tudjanak nyúj­tani. Amint az akkor nem sokkal több, mint 26 esztendős hajóorvos visszaemlé­kezéseiben leírja, hajnali 4 óra 20 perckor érkeztek meg a katasztrófa helyszínére. A Pilismaróti Hírekből Lukácsné Varga Eszter tollából néhány esztendeje meg­tudhattuk, Lengyel Árpád Pilismaróton született 1886. március 19-én a kisvárdai Weisz Ede és a dömösi Gutfreund Matild házasságából. Édesapja 1901-ben magya­rosított Weiszről Lengyelre. Feljegyzései talán a leghitelesebb forrásai a mentésnek. „Az első mentőcsónakban, amely hoz­zánk érkezett, mindössze 25-en voltak. Hajónk kinyitott fedélközi kapuján lép­csőt eresztettek le a víz színéig, azonban a csónakban lévők a hidegtől dermedten mozdulni sem tudtak. Ezért a mi embe­reink csigára erősített ülőkékre helyez­ték őket, s egyenként húzták fel a hajóra. Körülbelül 3-4 óra hosszat úsztak a jég­hideg vízben… Összesen négy halottunk volt. Őket tengerész szertartás szerint, vászonba csavarva, nehezékkel ellátva egyenként süllyesztették a tengerbe. Meg­kongatták a hajóhídon az árbockosárban lévő harangot, a Charpathia utasai és a szerencsétlen megmenekültek kalapjukat megemelve nézték a szomorú jelenetet és virágokat dobtak a tengerbe. A hajócsa­var is megállt egy pillanatra és a félárbocra engedett lobogó is tisztelgett emléküknek! 705 lelket mentettünk meg…” Lengyel doktor és társai hősies helytállásukkal méltán vívták ki nem csupán a megme­nekült hajótöröttek háláját. Ő maga ame­rikai, angol és több hazai kitüntetésben egyaránt részesült. Később a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületnél dolgozott, ahol 1927-ben kapott főorvosi kinevezést. 1940. szeptember 8-án hunyt el. A fővá­ros példás gyászpompával búcsúzott tőle a Kerepesi temetőben. Neve összeforrt a Titanic történetével és a drámai véget ért hajó legendájával.