hídlap.net

Az új Ford Ranger-t közúton még a nyáron megjárathattam, ám a márka magyarországi képviseletének köszönhetően a vagány pickup-ot egy kétnapos rendezvényen nemrég terepen is tesztelhettem. Bakonybélre invitálta ugyanis a Ford november végén a sajtót – nagy örömünkre Varga Zsombor PR-os a Hídlap autósrovatát is megtisztelte ezzel – és vállalati ügyfeleit, hogy tengelyig érő sárban, erdei utakon, krosszpályán gyűrjük magunk alatt a sarat.

A meghívást természetesen örömmel fogadtuk főleg, hogy még jó néhány, elsősorban szabadidő terepjáró teszt után, sem sokat konyítottunk a terepezéshez. Éppen ezért be kell valljam, az indulás előtti éjszaka nem a megszokott nyugalommal feküdtem le. Reggel az érzés fokozódott és igazából egyre erősebb lett Solymár felé haladva, ahonnan a meghívott társaság konvojban indult tovább. A Ford szalon előtt a bevetendő négy Ranger és két Kuga már felsorakozva várt, csilli-villin, ami azért volt meglepő, mert pénteki indulásunk előtt hétfőn és szerdán is lement egy-egy turnusnyi újságíró és fordos üzleti partner dagonyázni Bakonybélre. A gyors ismerkedés után aztán következett az autóválasztás, melyet követően célba vettük az országutat. Egy már jól ismert baráttal is összefutottam, méghozzá a Ranger egyik top változatával a Wildtrak-kel, amelyet a nyáron egy hétig hajtottam, ezúttal viszont az egyik testvérét választottam, egy szintén full-os XLT-t. A Wildtrak-hez képest nem sokban különbözött, kívülről színben, belül egy-két apróbb kiegészítőben, a motorháztető alatt pedig az erőforrásban, az XLT-ben ugyanis egy 2,5 literes 143 lóerős dízel morgott, a 3 literes helyett.

A barátkozás nem tartott sokáig, hamar összeszokott párost alkottunk a Ranger-rel, így szinte észre sem vettem és máris Bakonybélen autóztunk. A szobafoglalást követően – menet közben többen lettünk – folytatódott az ismerkedés, majd egy rövid termékismertetőt – Ranger és Kuga –, hallgathattunk meg. A szervezők aztán hamar rátértek a terepezés tudnivalóira, illetve a betartandó szabályokra, ami alapvetően elég egyszerűen hangzott: biztonság, biztonság, biztonság. Ezt követően aztán elkezdődött a show. Az első néhány kilométert még a murván bátran, természetes arckifejezéssel tettük meg, aztán egyszer csak jött az első dagonyás szakasz. Trénereink CB rádión keresztül segítettek és láttak el hasznos tanácsokkal, mint például a felező váltó megfelelő használatával. Kisebb-nagyobb izgalmak közepette aztán eljutottunk a túra legizgalmasabb pontjára, a krosszpályára, ahol aztán tényleg megnézhettük, mit bírnak a Ranger-ök terepen.

Méteres sárban, végeláthatatlan emelkedőkön kapaszkodtunk fel, meredek lejtőkön szigorúan fékezés nélkül, csak motorfékkel ereszkedtünk le, kanyargós, csúszós sárkupacokon tapostuk a gázt. Egy-két helyen a pályán olyan kaptató, siratófal állt előttünk akadályként, hogy azt hittem „á, itt a vége”, aztán mégsem, a Ranger mintha észre se vette volna. A második-harmadik körnél persze már mi, 4x4-es akadémisták is bátrabban nyomtuk a gázt. A krosszpálya mellett ráadásul ki lehetett próbálni egy kisebb ügyességi pályán a Kugát is, de én inkább maradtam az izgalmasabb kihívásnál.

A sárdagasztás után aztán már teljesen sötétben tértünk vissza a szállodába, ahol a vacsorát követően kötetlenül értékeltük ki a tapasztaltakat. Egy szűk csoport azonban egy izgalmas csapatépítő játékra is vállalkozott, mondanom sem kell, hogy nem hagyhattam ki. A feladat gyakorlatilag annyit jelentett, hogy miután a szervezők bekötött szemmel „elrabolták” a három részre osztott csapatunkat és „ledobtak” valahol a sötét erdő közepén, egymásra kellett találnunk és „kimenekülnünk” a veszélyes zónából. Nos, a mentőakciónk nem sikerült, a csapatépítés annál inkább, amit a szállodában a már igencsak összeszokott csapatként csak fokozni tudtunk. Másnap délelőtt aztán nehézkes ébredezés és reggeli után folytatódott a terepezés. Ismét célba vettük a krosszpályát, ám ezúttal más, de hasonló kihívásokkal teli útvonalon, melyen még a platón utazást is sikerült tesztelnem. Azért az igazi élmény mégis csak az volt, amikor visszaülhettem bal egybe, és újra a krosszpályán gázolhattam nyakig a sárban.

Azt gondoltuk, hogy ismert lesz a terep, ám új pályavonalat alakítottak ki trénereink, így jó néhány újdonsággal is szolgáltak. Az autós sarazás persze aztán akkor ért véget nagy bánatomra, amikor a „kisgyerek a legjobban élvezte a játékot”. Egy ebéd és persze a solymárig tartó hazaút, na meg az, hogy a túrán egyszer sem akadtam el, azért némileg vigasztalt. Terepralisnak mindenesetre még természetesen azért nem érzem magam, de legalább a Fordnak köszönhetően kaptam némi képet az igazi terepezésről, ráadásul szép környezetben, izgalmas programokkal és vagány autókkal – ahogy egy igazi autós eseményen kell.