hídlap.net

Van Dorogon egy telek, amit 2006 februárjában megvett Benda István – a BIVI Kft., ami egy hónnappal a tranzakció előtt jött lét­re és egy hónappal utána ebben a formájában már nem is léte­zett –, ismereteink szerint 12,5 millió forintért. Fél évre rá viszont továbbadták a telket egy brit áruházláncnak (a TESCO-nak), ami pikk-pakk fel is építette azon új üzletét.

500 százalékos haszon
Benda 75 millióért adta el a telket, így 62,5 millió forintot kere­sett. Ha a város várt volna pár hónapot, ezen az áron maga is ad­hatta volna. Miért, hogy ez Dorog önkormányzatának nem sike­rült? Hiszen az áruház simán kifizette az összeget, így abban is biztosak lehetünk, hogy az önkormányzatnak is fizettek volna.

Spekuláció? Kótyavetye?

Szóval Dorog megszabadult egy telektől, és elesett egy 75 mil­liós telekértékesítéstől. Ami legalábbis bosszantó, az előrelátás, vagyis a várost hosszú távon működtetni kész tervezés hiányá­ra mutat rá. 75 millió forint pedig jól jöhet egy olyan városban, amelyik 638 milliós kötelezettséget vállal a szolgáltatóházra, mi­közben a hozzáértők szerint telekvásárlással együtt 245 millió­ért le tudná bonyolítani a beruházást saját maga is. További kér­dés, hogy miért kellett potom pénzért eladni a telket úgy, hogy azon semmi sem történt, semmi sem épült. És az is kérdés, egy jó adottságokkal (fekvés, elhelyezkedés, fejleszthetőség) rendel­kező területre legalább egy elő- vagy visszavásárlási jogot mi­ért nem jegyeztetett be magának Tittmann János önkormány­zata? Újabb kérdés, hogy ha nem Benda Istvánról lett volna szó, akkor is ilyen könnyen lehetett volna megvásárolni a területet anno? Mint már az kiderült, Tittmann-nak nem szokása verseny­tárgyalásra kiírni az ingatlanokat, licitáltatni a vevőjelölteket. A beérkező vételi ajánlat esetén eladták az ingatlanokat. Amint az áruház-telek ügye is mutatja, ez a városnak nem így válik a leg­nagyobb hasznára. A 75 milliós vételár felől nézve akár kótyave­tyének is tarthatnánk.

A tudás hatalom, és talán pénz is
Újabb kérdést vet fel Benda István közbejötte. Az illető a brikett­gyár területének félbehagyott rehabilitációján is dolgozott, 75 millió forintos önkormányzati megbízásból, de (al-) vállalkozó­ként részt vesz a dorogi fürdő üzemeltetésében, és emellett a város környezetvédelmi koncepcióját is ő dolgozta ki. A 62,5 mil­liós hasznot hozó ingatlanüzlet felveti azt a kérdést, hogy az áru­házlánc vajon miért volt hajlandó ennyit fizetni – Bendának.

Remények
A dorogi ellenzék szerint a telekár-bevételek a város kasszáját kell, hogy illessék. Egyszer, reményeik szerint, kiderül az is, mi­ért magánzsebekbe vándoroltak a hasznok a város földjének eladása után. Kiderül az, hogy a mindenütt várva várt „multi”-beruházókkal való üzletekről miért marad le Dorog Város Ön­kormányzata, a hasznokról pedig a dorogiak közössége. Miért hagyják ki Dorogot – vagyis kiknek az érdeke a „város feje felett” nyélbe ütni ezeket az üzleteket?

És egy félbemaradt rehabilitáció
A „brikettgyári telek” ügye 2006-ban verte fel a port. Rendbeté­telére 133 milliós támogatást nyertek, ám ebből 65 millió elment a vásárlásra. A maradék pénz már nem volt elég a rendbetétel­re, csak arra, hogy kitakarítsák a felszínt. A föld súlyosan szen­nyezett maradt bitumennel, gázolajjal, mert talajcserére nem fu­totta. Súlyos gondot okozott a környékbeli házak lakóinak, hogy növényzetet nem telepítettek, a kéthektáros placcról a szél a környékbeli házakba hordta a homokot, cementport és velük a rengeteg szennyezőanyagot.
Ezt a területet Szalánczaiéktól vette Dorog, erre Tittmann János már 2004-ben előszerződést kötött. A kérdés: vajon a város miért nem kötelezte a tulajdonost a rendbetételre? Ráadásul a rehabili­táció teljes költségét már 2006-ban 130 millióra becsülték, vagyis nyilvánvaló volt, hogy a város csak pont akkora mínusszal jöhet ki az ügyből, amennyit Szalánczainak fizettek.

Ésszerűtlenség
Talajcserére tehát nem telt, a rehabilitáció félbemaradt. A város 75 millió forintból szanálást végeztetett Benda István cégével, lebonttatta a romokat, feltörette és elhordatta a beton nagy ré­szét, eltakaríttatta a szemetet, és néhány ezer köbméter homo­kot hordatott a területre. Ekkortól a szél már nemcsak a szen­nyezett port, de a homokot is a néhol csak húsz méterre lévő la­kóházakra hordta.
Az ötven centi mélységben előírt talajcsere elmaradt, sok száz négyzetméternyi betont is otthagytak – a 75 millióból ennyire futotta. Mindez – finoman szólva – az üzlet pénzügyi tervezésé­nek ésszerűségét kérdőjelezi meg. (Nádor Tamásnak a Zöld So­rok 2006. szeptemberi számában megjelent cikke nyomán.)