hídlap.net

Cséfalvay Pál nem véletlenül írt Lepold Antalról, nem a kötelező tisztelet, az egy­házi hierarchia iránti alázat mondatta vele ki az Esztergom Évlapjaiban olvas­hatókat. Cséfalvay Pál egy olyan ember­ről kívánt írni esszéjében, aki Esztergom történelmi, képzőművészeti és egyhá­zi rangját egyszerre felismerve, együtt tisztelve emelte még magasabbra mun­kájával. Erre utal, hogy a szerző már a bevezetőben arról lamentál, hogy bizony a „magyar Róma” csupa olyan kutatóval, régésszel, történésszel, helytörténetíró­val, művészettörténésszel büszkélked­het, akik nem innen indultak, nem itt születtek, „ezeket a nagyszerű embe­reket viszont Esztergom mindig kapta”. Ebbe a sorba tartozik Lepold Antal, aki 1880-ban Szentfülöpön látta meg a nap­világot. Középiskoláit a kalocsai jezsuita gimnáziumban végezte, teológiát pedig a budapesti egyetemen tanult, mint a kalocsai főegyházmegye papnövendéke. 1904-ben szentelték pappá. Esztergom­ba, mint titkárt hozta magával Kalocsá­ról Csernoch János bíboros, hercegprímás 1913-ban. Ez a titulusa hamar megválto­zott, amikor kiderült, hogy „a fiatal pap fürge észjárású”, először irodaigazgató­vá nevezték ki, ezzel a munkájával füg­gött össze szorosan a képtár felügyelete. Lepold Antalt – ahogy Cséfalvay Pál írja – „rabul ejtette Esztergom művészeti gazdagsága”. Első komolyabb feladatként átrendezte a képtárat, mely munkájában Gerevich Tibor, a Nemzeti Múzeum fia­tal művészettörténésze volt segítségére, akivel ekkor kötött életre szóló barát­ságot. Lepold ezután némi kitérőt tett az egyházvezetés aktuális történéseivel való foglalatosságban, Csernoch bíbo­rossal a pápaválasztások idején Rómába utazott, majd az 1916-os magyarországi királykoronázáskor, mint a hercegprí­más jobbkeze részt vett az ország veze­tőivel folytatott tárgyalásokon.



Az első világháború után az esztergomi Bazilika plébánosává nevezték ki, mely számára egyben a főszékesegyház és környéke, a vár felújításának feladatát is jelentette. Lepold 1923-ban cikket írt az esztergomi várról, két év múlva pedig az Esztergomi Kalendáriumban ismerteti Rudnay prí­más tervét az új székesegyház építéséről. Mindeközben kiváló lelkipásztor, ragyogó szónok, ügyes gazda, sőt főegyházmegyei főtanfelügyelő is volt. Buzgalma és kariz­mája révén 1923-ban az újjászerveződő Esztergom-vidéki Régészeti és Történel­mi Társulat az elnökévé választotta őt, de ugyanezen tisztséget ellátta az 1926-ban megalakult Balassa Bálint Társaságnál is. Csernoch János után Serédi Jusztinián lett az új prímás, ebben a korszakban is egyre jobban beleásta magát a helytörténetbe, a város művészettörténetébe, az egyházi és világi művészeti kincsek, építészeti alko­tások történetébe, elemzésébe. Elméleti munkája mellett Serédi időszakában szá­mos gyakorlati feladatot végzett el. Ilyen volt az egyházi múzeumban lévő éremtár átrendezése, a Bazilika téli kupolájának átfestetése (erre Magasi-Németh Gábort kéri fel) és egyik legnagyobb jelentősé­gű munkája, az 1934-es indítású, a török háborúkkor betemetett várpalota feltá­rásában való részvétel. Ténykedéseiről folyamatosan cikkezett a helyi sajtóban, illetve országos és nemzetközi szintű orgánumokban is. Ez utóbbi vonalon az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó cikkét, a Der Esztergomer Domschatz und das christliche Museum” címmel írta, mely a kincstár és a képtár történe­tét tartalmazza. A 34-es ásatások izgal­mas időszakát kronológiai sorrendben írja le a Magyar Sion folyóiratban, cikkei révén „lépésről-lépésre lehettek tanúi az olvasók a munka menetnek, illetve annak részleteinek, például, hogy miként bukkant elő a kazamatákban betemetett várudvar, a kápolna, az egykori királyi lakosztály. 1936-ban jelentette meg „Az esztergomi vár története” című hos­szabb tanulmányát, melyben a vár erő­dítményeinek keletkezését, változásait és eltűnését mutatta be. A feltárás fontos részeként végzi el az egykori várpalota falfestéseinek elemzését, mely munka során – az utókor tudósait beigazolan­dó – egy cikkében rekonstruálja Vitéz János Studiolóját, annak „képi rendjé­nek tökéletes reneszánsz harmóniáját”. A töredékek alapján elvégzett rekonst­rukció után írja Lepold: „Ez a szoba a XV. századvégi magyar műveltség magas fokáról, a magyar humanizmus igaz keresztény gondolkodásáról tanúsko­dik”. Ugyancsak Lepold Antal nevéhez fűződik a várban található Lapidárium, azaz kőtár kialakítása, ahol a feltárt és konzervált váregyüttes darabjait stílu­sosan hasznosította. 1938-ban az első magyar király halálának 900. évfordu­lóján, a magyar szentévben Lepold is az országos ünnepségek, illetve az Eucha­risztikus Világkongresszus fővárosi és esztergomi eseményeivel foglalatosko­dik főként. Lepold Antal, mint a Magyar Történelmi Társulat elnöke az ünnepsé­gek majd minden esztergomi állomásán szerepelt. Az 1930-as években is sokat publikált, Lippay Lajossal együtt megírta az „Esztergomi útikönyv”-et, megalkot­ta a „Szent István király születéshelye”, a „Szent István király ikonográfiája” és az „Esztergomi Szent István emlékek” című nagyobb tanulmányokat. Méltán került fel alakja a Szent Tamás-hegy oldalában elhelyezett, Antal Károly által készített jubileumi domborműre, melyen Lepold jobbról a másodikként látható.
Az országraszóló ünnepségsorozat elmúltával, a második világháború ide­jén sem pihent, ekkor ikonográfiai tanul­mányokat végzett, de kutatta a zselizi középkori falképeket, a szarvasi körmenet keresztjét, az óbudai trinitáriusok feszü­let-képét. Két nagyobb művet is írt ebben a korszakában, 1942-ben elkészítette az esztergomi főszékesegyházi kincstár katalógusát és megírta akadémiai szék­foglaló tanulmányát „Esztergom régi lát­képei” címmel, mely 1944-ben jelent meg. Ugyancsak ehhez az időszakhoz köthető a Műemléki Topográfia esztergomi köte­te számára megírt bevezető tanulmányai a kincstárról és a régészeti múzeum­ról. Mire ezeket az írásait megjelentette, 1948-ban, már Bécsbe költözött. Ott a Pázmáneumban a rektori feladatot látta el. Az 50-es években ettől és az akadémi­ai tagságától is megfosztották, de talán még nagyobb veszteség érte, amikor ez időben magyar állampolgárságát és ezzel kanonoki stallumát is elvették tőle. A pápa apostoli protonotáriussá nevezte ki, osztrák állampolgárságot kapott és szá­mos külföldi tudós társulás tagjai közé választotta. Cséfalfay Pál a történet ezen részén így ír Lepold Antalról: „Megható volt ragaszkodása a számára annyira ked­ves Esztergomhoz. E sorok írója is tapasz­talhatta vágyódását Esztergom után. Még megírta Csernoch János bíboros életraj­zát, s 1971. május 3-án, 91 éves korában elhunyt. Lepold Antal a romantikus Grinzing-i temetőben nyugszik”.

A jó gazda gondossága Lepold Antalra is jellemző volt
Cséfalvay Pál az Esztergom Évlapjaiban 1988-ban publikált cikkéhez több mellék­letet is illesztett. Ezek Lepold Antal életpályájának fontos lenyomatai voltak, azok a képző- és egyházművészeti gyűjteményi gazdagítások, melyek közvetlenül köt­hetők szorgalmas, művészetszerető személyiségéhez. A mellékletekből kiderül, hogy Lepold Antal prefektussága alatt az úgynevezett Ipolyi és San Marco gyűjte­ményen kívül közel kilencven képzőművészeti alkotással gyarapította az intéz­mény kollekcióját. Ezenfelül a Főszékesegyházi Kincstárat tizenkilenc műtárggyal gazdagította, ezek közül hét saját ajándéka volt, melyek között szerepelt pápai gyűrű, anjou kárpit, palást és miseruha is. A Cséfalvay-féle mellékletekben meg­találjuk Lepold műveinek majdnem teljes listáját, melyben 29 kötetről, illetve ta­nulmányról olvashatunk adatokat.