hídlap.net

– A költők életművét általában külön­böző ciklusokra szokták bontani, mint szerelmi költészet, tájleírás, hazafias irodalom és így tovább. Ha önmagát tanítaná, milyen ciklusokba foglalná a költeményeit?
– Az én verseim általában igen szubjek­tív módon születnek. Megihlet valami a természetből, a társadalomból vagy akár a magánéletemből. Így születnek azok a gondolatok, amelyeket képekbe foglalok és papírra vetek. Így azután a dolog ter­mészetéből adódóan a ciklusokba sorolás csak a későbbiekben történik meg.
– Előbb lett az irodalom tanára és azután költő, illetve fordítva, vagy akár párhuzamosan?
– A kettő ilyen élesen nem választható el egymástól. Sarkítva sem így, sem úgy nem igaz. Annyi bizonyos, hogy már gyer­mekként is örömmel és könnyen tanultam vereseket. Ebben a könnyedén történő memorizálásban biztosan nagy szere­pe volt, hogy sokszor át is írtam az illető költemény dallamát, ritmusát, mígnem egyszer csak magam is megpróbáltam verseket faragni. Egyébként a pályaválasz­tásomat elsősorban a nyelvtan motiválta.
– Arany Jánosról híresült el a történet, hogy amikor még életében elemezték egy versét és az elemzésben szerepelt a gyakorta használt kifejezés, miszerint „a költő azt akarta mondani…”, mire Arany lakonikusan csak ennyit mondott: „akarta a fene”.
– Ez igen érdekes, hiszen ha egy-egy fórumon megjelenik valamelyik versem és azt többen átnézik, véleményezik, nagyon sokszor homlokegyenest mást éreznek ki a költeményből, ami engem magamat is elgondolkodtat, hiszen nem is jutott eszembe, hogy ez is vagy az is kiérezhető, kivehető az illető sorokból, a megfogalma­zott mondanivalóból. Van ezzel kapcsolat­ban egy érdekes kaligrammám, a Sorsod. Magam megálmodtam egy képet és annak a formájára alkottam meg a verset. Ezt a képet volt, aki kandellábernek vette, volt aki a rózsafűzér egy szemét vélte felfedez­ni benne, megint más víztoronynak látta és így tovább. Számomra ez azt bizonyítja, hogy a verseimben mindenki talál vala­mit, amit magáénak érezhet.
– A könyves ember egyetlen nap­ja nem telhet el olvasás nélkül. A költő napja elmúlhat írás nélkül?
– Akadnak minden ember életében olyan ciklusok, amikor nem tud elmé­lyedni a gondolataiban vagy igazán ott­hon lenni abban, amit éppen tesz. Ez nálam is így van. Gyakran előfordul, hogy néhány napig csak pihen az illető mű, csupán a váza van meg a fejemben, burjánzik a gondolataimban, de úgy érzem, hogy egyelőre nem szabad leír­ni, még nem volna az igazi, nem hor­dozná a tényleges mondanivalót. Tudat alatt tehát meg van már, de néhány nap érlelődés szükséges ahhoz, hogy végül le is írjam. Írás nélkül tehát eltelhetnek napok. Olvasás nélkül nem.



– Mennyire fonódik össze Önben az olvasás, az írás és az irodalom tanítása?
– A tanítás mindig élményt jelent szá­momra. Édesanyám mesélte, hogy már három esztendős koromban elszántan tanár akartam lenni és ez mit sem változott azóta. A magyar nyelv és irodalom taní­tása során – bevallom őszintén – sokszor használom fel a saját verseimet is egy-egy ritmizálás során, vagy verslábak, rímfaj­ták keresése alkalmával, természetesen név nélkül. Legfeljebb akkor vallom be a tanítványaimnak, hogy az illető eltapsolt vers az enyém volt, ha szemmel láthatóan tetszik nekik. Olyankor azután felolva­som az egész költeményt.
– Nem csupán tanár és költő, sőt jelen pillanatban könyvtárosi teendőket is ellát, hanem meséket is ír. Jómagam úgy vélem, hogy ez talán az egyik legnehe­zebb irodalmi műfaj.
– Valóban, és éppen azért igen nehéz mesét írni, mert a mai gyermek már más világban él, mint mi egykor. Más a foga­lomkörük, más a szóhasználatuk, meg­kockáztatom, hogy már nem is ismernek olyasmiket, amiknek a beteljesedésére mi egykor olyan epedve vártunk egy mese hallgatása, olvasása során. Ugyanakkor adódnak olyan társadalmi, környeze­ti problémák, amelyeket csakis a mese útján lehet a kicsikhez eljuttatni. Ezeket igyekszem a meséimben ötvözni olyan mesék alkotásával, amelyek magukon hordozzák a klasszikus mese jegyeit, de a mai világban játszódnak és mégis mesék. Az első sikereimet is éppen a mesékkel értem el. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium pályázatain nyertem, ezek jelentek meg mesekönyv formájában is, azután a Duna-Ipoly Nemzeti Park és a Janus Pannónius Múzeum által szervezett környezettudatos pályázaton két mesém is dicséretben részesült és az 59. Vas­utasnapon is az én mesém nyert Pécsett. Ami a verseket illeti, most jelent meg egy „Száz szerelmes vers” című gyűjtemény, amelyben szerepel versem, valamint egy tavalyi és két most készülő antológiába is bekerültek költeményeim.
– Ha visszagondolok némelyik Grimm mesére vagy akár Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegére óhatatlanul eszembe ötlik, hogy ezek egytől egyig bát­ran tekinthetők felnőtt irodalomnak.
– Nyilván, hiszen a gyermeki lélek a felnőttek felé szól, amint felnőttként sem lehet úgy élni, hogy nélkülöznénk a gyermekkor útmutatásait, élményeit, vagy éppen gyermekként nem tettünk szert olyan élményekre, amelyek segíte­nének bennünket egyáltalán emberként megélni a felnőtt kort, eligazodni annak rejtelmeiben, útvesztőiben. Ezért a mesék világának olyan tisztán kell ragyogniuk, hogy ha abba beleszőjük a rosszat, azzal se keltsünk a gyermekben félelmet, hanem élvezetet nyújtva a gyerek maga jöjjön rá, hogy talán nem helyes, ha valamit a negatív hős példája szerint működte­tünk vagy követünk. Két felnőtt fiamnak egykor a magam meséit olvastam, mert a mesekönyvben található írás sokszor túl hosszú volt és előfordult, hogy elaludtak rajta. Jó érzés, hogy néhányat a mai napig felemlegetnek közülük. De én is olvasok máig is meséket és verseket, sőt előfor­dul, hogy némelyik kedvenc költőmhöz menekülök, ha éppen megnyugvásra vagy töltekezésre van szükségem.
– Miképpen látja? Ebben a számítás­technikával átszőtt, mondhatnám fertő­zött világban mennyire fontos a könyv, az olvasás?
– Nem szabadna könyv nélkül élni. Gondoljunk csak bele! Az olvasás fejleszti a képi gondolkodást, a képzelet szárnya­lását, egyszerűen gazdagítja a lelkünket. Egyszerűen beszélgethetünk az adott mű szereplőivel, valamelyikőjük szerepébe képesek vagyunk önmagunkat beleszőni, magunkévá tehetjük az ő jó tulajdonsá­gaikat. Az önmagában néma számítógép minderre nem ad lehetőséget, nem szí­nezhetem ki a betűk, a mondatok elém tárta világot. Arról nem is beszélve, hogy ha leteszek egy könyvet és másnap folyta­tom, egyszerűen az emlékezetem is fejlő­dik, az elmém is csiszolódik. Semmikép­pen nem szabadna tehát nélkülöznünk az életünkből a nyomtatott könyvet, verset, magát a betűk világát.