hídlap.net

Iskola a háború előtt és alatt

Az egészségügyi oktatási leánynevelő intézmény múltja megismeréséhez fontos adalék az alapító rend története. A Szatmári Irgalmas Nővérek közösségéről és ennek rendszerváltást követő utódjáról az iskola honlapján találtunk egy rövidebb dolgozatot. A magyar alapítású szerzetes társulatot Hám János szatmári püspök alapította 1842-ben a magyar leánynevelés akkori, meglehetősen elhanyagolt állapota miatt. Az egyházi vezető elsőként hat leányt küldött Bécs elővárosába, Gumpendorfba, az ott működő Irgalmas Nővérekhez, hogy ott elsajátítsák a tanítás és betegápolás fortélyait. A püspök saját székvárosában, Szatmárnémetiben Hild József tervei szerint templomot, rendházat és zárdaiskolát építtetett, amely kilenc nővérrel kezdte meg működését.

A Szatmári Irgalmas Nővérek a népoktatás terén úttörő munkát végeztek. Hatféle iskolatípust létesítettek a II. Ratio Educationis előírásai szerint az óvodától a tanítónőképzőig. Nagy gondot fordítottak a szegény gyermekek segélyezésére, ebbe beletartozott a tandíjmentesség, az ingyenes tankönyvek, az élelem és a ruha is. Arisztokrata gyermekeket csak akkor vettek fel, ha teljesen árvák voltak. Az 1848-as szabadságharc idején a tábori kórházakban már az egész ország területén a Szatmári Irgalmas Nővérek ápolták a betegeket. Az első főnöknőjük, a tiroli Strasser Xaveria volt, aki Ferenc Józseftől Arany-kereszt kitüntetést kapott a sebesültek ápolásáért. Az új tagokat Szatmáron, az anyaházban képezték, de ez volt a fiókházak irányító központja is. A Szatmári Irgalmas Nővérek társasága a történelmi Magyarország területén 1920-ig 47 helyen működött, óvodákban, iskolákban, kórházakban, árvaházakban és gyermekotthonokban is jelen voltak. Az intézményrendszer erősségére jellemző, hogy ezeken felül Amerikában (Pittsburgh-ben) és Kínában is letelepedtek, illetve fenntartottak intézményeket. Trianon után három tartomány létesült, az egyik Romániában Szatmáron, a másik Csehszlovákiában, Rozsnyón, a harmadik pedig Magyarországon, Esztergomban. Ez utóbbi helyen volt a tartományi központ. (Jelenleg az általános központ, a Generalat Szlovákiában, Rózsahegyen van.) A második világháború után a magyar tartományban 32 helyen közel 600 nővér dolgozott.1948-50-ben, amikor az állam úgymond „már nem tartott igényt” a rend működésére felszámolta azt. A tagok legnagyobb részének el kellett szenvednie a kilakoltatást, de sokan börtönbe kerültek, másokat kitelepítettek távoli vidékre mezőgazdasági munkára. A „szétszóratás” éveiben a nővérek a legkülönbözőbb munkahelyeken dolgoztak, de ott is őrizték a hivatástudatot és a rendi szellemet; az alázatosságot, az egyszerűséget, a szeretetet.

Iskola a rendszerváltás után

Az újrakezdés idején újjászerveződött a három rendi tartomány. A magyarországi tartomány székhelye Esztergom lett. A vízivárosi leánynevelés rendszerváltást követő évtizedeiről írásunk első részében adtunk számot, így a folytatásban a fordulat utáni évekről mesélünk olvasóinknak. Az iskola 1989-ben vált ki a Dobó Katalin Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolából. A jórészt korábban itt dolgozó tanárok és szakoktatók munkájának köszönhetően az új intézmény többek között Sipos Imre igazgató és Popovics Györgyné igazgatóhelyettes vezetésével nemcsak az addigi kereteket tudta fenntartani, de a létszám növelésére és az oktatás fejlesztésére is sor került. A hagyományos szakközépiskolai képzést 1991/92. tanévtől “ötéves” kísérleti képzés, majd az 1993/94. tanévtől a világbanki programon alapuló oktatás váltotta fel. Az iskola ¬1991-ben vette fel Árpád-házi Szent Erzsébet nevét és ekkor kezdett el működni az iskola mellett a Szatmári Irgalmas Nővérek által fenntartott kollégium is. Sipos Imre igazgató visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy „1991-ben a Szatmári Irgalmas Nővérek három tagja a jelöltekkel és a kollégista lányokkal együtt az akkori Martos Flóra Kollégium földszintjén alakíthatták ki a kollégiumi életet, és itt szentelte fel Dékány Vilmos segédpüspök a házikápolnájukat. Egy évet töltöttek ott nehéz körülmények között, miközben a tanulóknak el kellett viselniük külső diáktársaik sokszor sértő megjegyzéseit.” 1994-ben már 94 kollégista lány kezdte meg a tanévet, mely az iskolai teljes létszám több mint egyharmada volt. Az induló – elsődlegesen egészségügyi szakemberek képzését biztosító – humán oktatás mellett, 1995-től környezetvédelmi szakképzést is folytattak. Az intézmény az újrakezdéstől hangsúlyt fektet a határokon túl élő magyar gyerekek itt tanulására, Csángóföldről, Kárpátaljáról és a Vajdaságból is vettek fel diákokat ide. Mind a névváltozás, mind pedig a kollégiummal való együttműködés jelzi, hogy az intézmény igyekezett és igyekszik megőrizni az 1950-ig két évtizeden keresztül ebben az épületben működő Érseki Boldog Margit Leánygimnázium hagyományait is. Az iskolával kapcsolatos egyik legfrissebb hír, hogy elkészült a Kis-Duna sétány felőli homlokzat rekonstrukciója, a felújítás részeként a tető alatti sávban hatalmas arany betűkön olvasható: Szent Erzsébet Iskola.

Szent Erzsébet legendája

II. Endre és Gertrúd gyerekeként született Erzsébet, akiről már 4 éves korában feljegyezték, hogy oly buzgón imádkozott a templomban, hogy messze kitűnt társai közül. Feljegyezték még gyermekkoráról, hogy amit kislány korában ajándékul kapott, abból mindig tizedet adott a szegény leányoknak, és arra buzdította őket, hogy gyakran imádkozzanak. A kor szokásainak megfelelően nagyon korán, már 4 éves korában eljegyezték Thüringia leendő grófjával, Lajossal. A kis Erzsébet jóságával és kedvességével hamarosan megnyerte a vár népét, s a nála 7 évvel idősebb Lajos szívből megszerette. Erzsébet és Lajos házassága legendásan szép és boldog volt. A szentéletű asszony nagy házat építtetett, ahová befogadta a zarándokokat és koldusokat, a betegeket pedig ápolta. A szentföldi hadjáratban Lajos életét vesztette, és ettől kezdve Erzsébet számára már nem jelentett otthont az udvar. Gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, de béketűréssel viselte megaláztatásait. Erzsébet a szolgáló szeretethez az imából kapta az erőt. Imádság közben gyakran látták ragyogni arcát. Özvegyi javaiból kórházat rendezett be Marburgban, ott szolgálta a betegeket – a ferences harmad rend ruhájában – egészen 1231 novemberében bekövetkezett haláláig. Akik sírját hittel keresték fel meghallgatást, gyógyulást találtak.