hídlap.net

 - Testvér emlékszik gyermekkora karácsonyaira?

 - Azt gondolom, hogy ha számos dolog ki is törlődik az ember emlékezetéből, a karácsonyok emléke feltétlenül megmarad. Emlékszik az ember persze arra is, ha valamit kapott, azután amikor már maga is tudott adni, de benne van ebben az emlékezetben a frissen súrolt padló illata, a hancúrozás a rongyszőnyegen gyerekként, ráérősen, egyszóval az ünnep semmihez nem hasonlítható hangulata. Sosem felejtem el, már felnőttként karácsony első napján egy asszony kopogtatott be hozzánk délután négy óra tájban azzal a kérdéssel, hogy nem tudnánk-e valamit adni neki, mert szeretne ünnepet vinni szentestére a gyerekeinek. Megkapó volt ez a kifejezés, beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy Dévától 30 kilométerre lakott egy elhagyott bányatelepen és gyalog jött be hozzánk, mert négy gyereke volt és már Mikulásra sem tudott adni semmit, így azután a nagy hóban eljött Dévára, hátha itt adnak neki valamit. Kérdeztem tőle, hogy a gyerekekkel mit csinált?

–„Hát, a kutyákra meg a Jóistenre bíztam őket addig, amíg visszaérek”. Gyorsan neki is láttam olyan ajándékokat, játékokat válogatni, amik el is férnek a zsákjában, nem is túl nehezek, és közben azon gondolkodtam, hogy valóban csak ez lehet az ember életének a célja: ünnepet, fényt vinni a gyermekei, a családja életébe. Ez az asszony képes volt karácsony napján 60 kilométert gyalogolni azért, hogy ünnepet vigyen szeretteinek. Szoktam is mondogatni a gyerekeknek, hogy maga Jézus sem vitt karácsonykor semmiféle „mennyei kütyüt” Máriának és Szent Józsefnek, pedig József egy láncfűrésznek biztosan örült volna, vagy a Szűzanya egy turmixgépnek, Jézus mégsem vitt semmit. Ő maga volt az ajándék a Szent Család és az emberiség számára. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy vajon én magam ajándék vagyok-e a családom, férjem, feleségem, gyermekeim számára. Ahogy nap mint nap hazamegyek a munkából, megcsókolom a feleségemet, vagy ölbe veszem a gyerekemet: ajándék vagyok-e vagy esetleg csak egy társbérlő a családom mellett? Tudom-e önmagamat, a létemet adni azoknak, akikkel együtt élek. Szenteste ez különleges jelentőségűvé válik. Elmenni szánkózni a gyerekekkel, vagy lejátszani egy jó kártyapartit a szőnyegen a fa alatt – többet jelenthet bármilyen, anyagiakban kifejezhető ajándéknál. Talán az is a baj a mai világunkban, hogy az emberek kicsit túlvállalják magukat, teljesen fölöslegesen. Gyerekkoromban, amikor kirándulni mentem, az első alkalommal szegény édesanyám csupa jóindulatból telepakolta a hátizsákomat. Emlékszem, hogy az az út nem volt más, mint egy szörnyű cipekedés és izzadás, verejtékezés és kínlódás.

Később azután ilyenkor anyukámat nem engedtem a hátizsák közelébe sem, igyekeztem a nyolckilós sátrat lecserélni egy háromkilósra, minimálisra csökkenteni a szükségleteimet és így tovább. Ekkor derült ki, hogy a kirándulás egy roppant izgalmas dolog, csodálatos, hogy mennyit láthat, tapasztalhat az ember, közben viccelődik, énekel, nem pedig a tüdejét kiköpve kínlódja végig az egész utat. Egyszóval úgy tűnik, hogy az utóbbi húsz évben az anyagi javak egyre inkább túlburjánzottak az ember életében, sok épületről már nem tudni, hogy panzió-e vagy csak egyszerű családi ház. Egyik ismerősömnél láttam, hogy sok cipője van, föltűnhetett neki a tekintetem, mert megkérdezte, hogy „na, mit gondolsz hány pár?” – Ötven – válaszoltam. – Nem, azt mondja, kétszáz! – No, ez az a helyzet, amikor a hátizsák már nagyon tele van. Vagy amikor egy másik ismerősöm megépítette a Balatonnál álmai nyaralóját, azután amikor megkérdeztem, hogy hányszor voltak ott a nyáron, azt válaszolta, hogy kétszer, mert le kellett nyírni a füvet, nehogy megbüntessék. Vajon érdemes mindezt belegyömöszölni a hátizsákba és cipelni? Vagy karácsonykor érdemes a másikat agyonajándékozni, hogy még több terhet rakjunk egymás vállára?

 - Déván történt az az elhíresült eset, amikor testvér levágta az elhagyott kolostor ajtajáról a lakatot és beköltözött az ódon falak közé nincstelen szegény utcagyerekekkel. Ott milyenek voltak, pontosabban milyenek a szentesték?

 - Mi mindig úgy szoktunk Déván karácsonyozni, hogy a nagy udvaron felállítunk egy karácsonyfát, ott azután összegyülekezik a ház apraja-nagyja, mindenki, aki velünk tart, a fa alatt azután ott vannak az ajándékok mindenkinek. Néha a természet is hozzásegít a hangulathoz hóval, ragyogó szép idővel. Ezután következik az éjféli mise bent a templomban és nekünk igazán jó dolgunk van, mert „édes és gyönyörűséges mindazoknak, akik az Úr házában laknak” – no, mi ott lakunk az Ő házában, és együtt örvendezünk évről évre a mi Urunk Jézus Krisztus születésének.

 -  Csatlakoznak testvérékhez szenteste olyanok is, akik egyébként nem tagjai a közösségnek?

 - Ai házunk egész évben nyitva áll a kopogtatók előtt, mindig jönnek hozzánk vendégek, természetesen karácsonykor és más ünnepeken is idősek, fiatalok egyaránt.

 - Nem mindenki tudja, hogy abban a formában, ahogy ma ünneplik a karácsonyt világszerte, elsőként éppen Szent Ferenc, az ön rendjének alapítója tette.

 - Hogyne, nálunk is sokszor volt pásztorjáték, nekünk is vannak teheneink, meg kisboci, lovacska, bárány és mindenféle állat. Ilyenkor a ház legkisebb gyerekét felöltöztetjük Jézuskának, melléje ül egy fiatal pár, és így alkotnak élő betlehemet, amint ezt valóban Assisi Szent Ferenc tette először Greccióban. Ez az egyszerűség és szegénység, ami a Szent Család mindennapi életét jellemezte, azt hiszem nagyon fontos, hogy a maga pozitív erejével sugározzon ma is a világban. Jézus is születhetett volna valamely nagyon gazdag családban, de tudatosan vállalta a szegénységet, hiszen amint maga mondta később, „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába”. Tudatosan kell tehát, hogy figyelmeztessük magunkat arra, ha túlterheljük életünk hátizsákját, akkor a repülésből csak földön csúszás és vánszorgás lesz.