hídlap.net

– Igaz-e az a szóbeszéd, hogy 1954-es világbajnoksági fiaskót (már ha fiaskónak lehet nevezni egy vb-ezüstérmet) követően az akkori felsőhatalom nem engedte az Aranycsapat vonatát befutni a Keleti pályaudvarra, hanem már korábban, Tatán leszállították önöket?

– Teljesen így igaz. (Amiről, hogy így lesz, az elindulásunkkor még szó sem esett.) A határtól Budapest felé menet történt, hogy Tatán megállították a szerelvényt, leszállítottak bennünket, és bevittek az edzőtáborba. Ez valamikor a déli órákban történt, s ott „ácsorogtunk” egészen késő estig, amikor is hét óra körül egy vacsorát rendeztek, amelyen megjelent Rákosi Mátyás, és egy rövid beszédet tartott, aminek az volt a lényege, hogy nem kell félniük az elvtársaknak a vereség miatt, majd legközelebb kiköszörülik a csorbát, és igyekezzenek a jövőben is jó eredményeket elérni. No, ekkor ijedtünk meg csak igazán, valahogy úgy voltunk ezzel – jómagam is –, hogy ajaj, itt nagy baj lesz, mert itt valami történni fog a vereség okán.

– Általában mi a véleménye a hatalom és a sport kapcsolatáról? Ugyebár, szokás azt mondani, hogy ahol diktatúra, elnyomó hatalom uralkodik, ott jobban működik a sport, mert a fennálló rezsim a sportsikerekkel akarja bizonyítani helyességét, és mert a félelem (a megfélemlítés) szintén nagy motivációs erővel rendelkezik…

– A dolgok mélyén azt a tanulságot lehet – lehetett abban az időben – levonni, hogy a kommunista rendszer, amely szörnyű társadalmi, politikai, gazdasági helyzetet teremtett az országban, a sporttal kívánta igazolni a létjogosultságát. Mondván, hogy íme, a szocializmus milyen remek sportembereket nevel ki. Azokban az években valóban nagyszerű magyar versenyzők vettek részt a megmérettetéseken, és a magyar sport eredményei tényleg a világ legjobb sportnemzeteinek a teljesítményei közé tartoztak, de egyáltalán nem a kommunista rezsim jóvoltából. Mert hiszen például az akkori sportolók még jóval korábban, a második világháború előtt vagy közvetlenül utána nőttek, nevelkedtek fel.

– A rendszer bizonyítania akarta, hogy jó…

– Igen, a világ felé akarták bizonyítani a rendszernek a – hogy mondjam – „sikeres tevékenységét” a társadalmi életben.

– Tudom, hogy a kérdés túlságosan tág és sokfelé vezet, de mégis: ég és föld a különbség az Aranycsapat (és a későbbi idők) labdarúgósportja és a mai között, holott szinte minden érintett szakember – és laikus – egyöntetűen állítja, utánpótlásszinten jók vagyunk (mint ahogyan vagyunk is, az elért sikerek alátámasztják). Mi rontja el a fiataljainkat? Talán a pénz?

– Nem. Nézze, van egy alapvető kiindulási pontja a mai magyar labdarúgásnak, pontosabban az elmúlt évtizedek magyar labdarúgásának: tizenöt-tizenhat éves korig rengeteg, átlagon felüli, tehetséges gyerek nő fel a hazai futballban, ám amikor elérik a felnőttek világát, azt a rossz szellemiséget, morális felfogást, ami évtizedek óta megüli a magyarországi labdarúgást, átveszik. Énszerintem a magyar focinak hosszú ideje óta nem szakmai, hanem morális problémái vannak.

– Egészen más jellegű kérdés: most – ha jól tudom – a fővárosban lakik, de Dorogon született, és itt futballozott először, a bányászvárosban.

– Igen, ott születtem, ott nőttem fel, 1947 nyarán tizenkilenc éves koromban kerültem el Budapestre, az akkori MATEOSZ együttesébe (ami három esztendővel később megszűnt), s onnan aztán a Budapesti Honvédba. Mondhatni, én Dorogon „szívtam magamba” a labdarúgás iránti szeretetet. Ott kezdtem a pályafutásomat.

– Kissé „költőien” megállapítva: Dorog, ez a környék, a régió egésze maga és Esztergom is meghatározó az ön életében.

– Abszolút! Abszolút meghatározó. Főleg a fiatalságomat tekintve. A bányászvárosban láttam meg a napvilágot, ott kezdtem el focizni, Esztergomban jártam középiskolába, úgyhogy tulajdonképpen az ifjúságom (nevet) kötődik ahhoz a környezethez.

– Ezért is találkozhatunk önnel gyakorta errefelé, mint ahogy két hét múlva, február 12-én egy esztergomi polgáriest-rendezvényen látják vendégül.

– Igen. Szívesen és örömmel utazok ide. S ha csak tehetem, akkor mindig elmegyek Esztergomba is, különösképp mert sajnos Dorogon már nem élnek rokonaim, meg hát jószerivel ismerőseim sem. Hiszen hány évtized telt el azóta...? (nevet) Hát, bizony a negyvenes évek elejétől-közepétől már jó néhány esztendő elszaladt…

Az Aranycsapat legendás kapusa, nyolcvanhatszoros magyar labdarúgó-válogatott, Grosics Gyula 1926. február 4-én született Dorogon. Elterjedt beceneve a „Fekete Párduc” volt, mivel (állítólag) ő öltött kapusként először fekete mezt. Tizenhárom évesen a Dorogi AC együttesében kezdte a sportpályafutását. 1947-től a MATEOSZ (Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetkezete) Munkás SE, illetve a Teherfuvar SE hálóját őrizte. 1950-ben került a kor sztárcsapatához, a Budapesti Honvédhoz, amely akkoriban az Aranycsapat játékosai gyűjtőhelyének számított. Az 1952-es helsinki olimpián a győztes magyar válogatott tagjaként játszott, illetve három világbajnokságon (1954, 1958 és 1962) szerepelt a kifutásairól is híres kapuvédő. Részese az „évszázad mérkőzésének” nevezett londoni angol-magyar meccs 6:3-as diadalának. Az 1954-es berni világbajnoki döntő ezüstérmese. Ennek után a kommunista rezsim haragja őt is utolérte: máig tisztázatlan okokból hazaárulással vádolták – pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után is több csapattársával együtt az itthon-maradás mellett döntött –, és csak kis híján múlott, hogy nem a börtönben végezte, hanem – a fővárosból „száműzve” ugyan, de – a Tatabánya kapujában folytathatta, ahol 1963-ig játszott. 1964-ben abbahagyta a labdarúgást, mert nem engedték, hogy a Ferencvároshoz igazoljon. Nyolcvankettedik születésnapján szabályosan, szimbolikus céllal aztán leigazolta a Fradi. 2008. március 25-én „debütált” a csapat színeiben, amikor a zöld-fehérek ellenfele az angol másodosztályú Sheffield United volt. Grosics Gyula a kezdőcsapatban kapott helyet. Nemcsak abban számított úttörőnek, hogy fekete mezt húzott, hanem abban is, ahogyan kapusként irányította a védelmet, szinte az egész csapatot, ahogyan együtt élt a játékkal, olykor a kapuját messze elhagyva. Szinte negyedik hátvédként szerelt és indította a csapattársakat. Edzőként dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban és a KSI-nél (Központi Sport- és Ifjúsági Sportegyesület), valamint Kuvaitban. Másfél évtizedig, nyugdíjba vonulásáig a Volán Sportklub elnöki tisztét töltötte be, ahol futballéletünk egyik vezérszónoka volt, aki már az ezerkilencszázhetvenes évek végén megannyiszor figyelmeztetett a sportág morális csődjére. A Magyar Olimpiai Bizottság 1995-ben olimpiai érdemrenddel tüntette ki. Tavaly a Magyar Szabadságért Díjat vehette át. A

Magyar Labdarúgás Napja

1953. november 25-én játszották az elmúlt évszázad mérkőzését, a 6:3-as magyar győzelemmel végződött londoni Anglia-Magyarország találkozót. A Magyar Labdarúgó-szövetség a mérkőzés – és az Aranycsapat – tiszteletére 1993-ban november 25-ét a Magyar Labdarúgás Napjává nyilvánította. A történelmi futballmeccs magyar válogatottjának a tagjai: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán.

Grosics a hetedik polgári esten

Grosics Gyula lesz a vendége a VII. Esztergomi Polgári Estnek. Az Aranycsapat legendás kapusával a Bajor Ágost Művelődési Házban találkozhatnak február 12-én, csütörtökön délután öt órakor az érdeklődők, akik az eseményen természetesen ezúttal is díjtalanul vehetnek részt.