hídlap.net

Petőcz Lajos néhány művét a Keresztény Múzeum őrzi, emellett a hagyatékból nagyobb részt a Balassa Bálint Múzeum kapott. A neves alkotótól közel 50 grafika és mintegy 20 festmény található az intézményben, mely az örökség ügyét szolgálva vállalta, hogy időszakosan kiállításon mutatja be Petőcz Lajos műveit. A decemberi temetési szertartáson eme alkotások története is megtalálható, a művésztől Feledey Balázs búcsúzott. „Vannak alkotók, akik kevés tehetségükkel is sokra jutnak, jó szervezők, tudják: merre kell keresni az érvényesülés útjait. Másik végletként: vannak alkotók, akik ragyogó tehetségükkel tán maguk sincsenek tisztában, vagy ha igen, akkor viszont nem képesek úgy irányítani saját sorsukat (vagy a sors nem úgy irányítja őket), hogy értékes munkásságuk teljességgel kibontakozhassék vagy, ha ez megtörtént, akkor ez a teljesítmény ismert legyen ország-világ előtt. Nos, Petőcz Lajos grafikus, festő biztosan ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. A hosszú évtizedek óta Újpesten élt és itt ugyancsak évtizedeken át rajztanárkodó művész briliáns rajzi tudásáról, hallatlan szakmai biztonságáról ugyanis nagyon kevesen tudnak ebben az országban, de még a szorosan vett szakmában is. Pedig az eredetileg Esztergomból indult kisdiák kiváló képességeire már jó szemű rajztanára felfigyelt, s mintaként őrizte is a „kis Petőcz” munkáit hosszú-hosszú éveken keresztül, mígnem évtizedek múltán azok újra az alkotó birtokába kerültek, s így mi is tanúi lehettünk korán kibontakozó tehetségének.

Petőcz Lajos először az esztergomi Tanítóképzőt végezte el 1939-ben, ennek most éppen hetven esztendeje (már ott is csodájára jártak rajztudásának), majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, s 1943-ban szerzett középiskolai rajztanári oklevelet. Burghardt Rezső volt a mestere, aki becsülte növendékét, de már a főiskolás évek alatt szinte kész rajzoló-művész volt. Mély emberismerete, hite és kétségei kialakulásában bizonnyal szerepet játszott, hogy 1944-ben behívták katonának. Erdélyben fogságba került és csak 1947-ben kerülhetett haza, az orosz hadifogság próbatételei után. Szorító gondjai közepette pedagógus lett, ám ezt a munkát is a szó szoros értelmében hivatásként fogta fel, majdnem négy évtizeden keresztül. S közben rajzolt, festett, ám az évek múlásával egyre kevésbé tudtak róla kollégái, s arról, hogy mit is tud ő. Aztán ahogy idősödött elkezdte rendezni önálló kiállításait Újpesten, Budapesten, Esztergomban, s egyre többen csodálhattuk újra művészetét. Petőcz Lajos rendkívül érzékeny kezű képzőművész volt, aki a rajztollat egészen kivételes biztonsággal kezelte, óriási és mély karakter érzékkel, s munkáin jól érvényesült egy (a személyiségében is meglévő) egészséges irónia.

Ahogy a mitológiai vagy szakrális témáihoz, portré ábrázoláshoz, a szegénység és gazdagság ellentétének képi megrajzolásához vagy éppen mesék illusztráláshoz fogott, rögtön érezni lehetett, hogy pontosan tudja: mit akar. Eszköze biztosan mozgott a papíron, s ugyanakkor, amikor fantáziája szárnyalt, egyben teljes biztonsággal oldotta meg a bonyolult kompozíciós feladatokat. Rendkívül karakteresen rajzolt, néha elrajzolt, illetve pontosabb a szó: túlrajzolt, ám a művész soha senkin nem gúnyolódott. Akit ábrázolt, azt szerette vagy bírálta, de szemléletét mindig az a hit vezérelte, ami kora ifjúsága óta meghatározója volt világszemléletének, s amelyben a megbocsátás központi kategória. A rajzok összetett bonyolultsága, sokszínűsége sajátosan tevődött át festészetébe is. Itt figyelhettük meg igazán, hogy vibráló, sokfelé figyelő személyisége milyen változatosan mutatkozik meg művészetében. A művész nem takarékoskodva az árnyalatokkal, erős, tiszta színeket használt, többször hideg tónusokkal. Képei tudatosan szerkesztettek, térmegbontó individuális konstruktivizmusa olyan festőt állított elénk, aki igen magabiztos a formálásban, a komponálásban. Esetében is igaz, hogy az alkotó művészete harmonizál személyiségével. Akik ismertük Öt, tudjuk, hogy verbálisan is milyen áradóan fejezte ki magát, nagy mesélőkedvvel, s ez a bőség jellemzi képzőművészeti jelrendszerét is. Munkáinak van egy sajátos szociális töltete, sőt panorámája is, amely felhívja a figyelmünket a világ egyre aktuálisabb ellentmondásaira. Tudott és mert esendő embert, embereket ábrázolni, sőt karakterisztikusan és néha karikatúraszerűen felnagyítva a tulajdonságokat, ám ezzel együtt ábrázolásai nem lettek patetikusak, megmenekültek a témában - sajnos - oly sokszor látott közhelyektől. Nem is véletlen, hogy a kilencvenes évek elejétől épp a Kaposváron megrendezett groteszk biennálékon figyelnek fel folyamatosan munkáira és díjazzák is azokat. Egész munkásságát egy olyanfajta figurális szemlélet jellemzi, s elsősorban rajzait egy olyan szemlélettel hozhatjuk összefüggésbe, mely távol van a leegyszerűsített valóság ábrázolástól, ám a mégis mindig fontos tárgyiasságot erős szellemiséggel hatja át.

Petőcz Lajos ugyanakkor szerény ember volt. egész életművével megvalósította azt a gondolatot, melyet fia Pierre Auguste Renoirtól, a festőtől idéz: „…mihelyt a művész zseninek érzi magát, vége a művészetének. Boldog, aki úgy dolgozik, mint az egyszerű munkás, és nem hordja fenn az orrát.” Nos, ha valaki ilyen „munkása” volt a magyar képzőművészetnek, akkor Petőcz Lajos igen. Mindemellett és az elmondottakat összefoglalva nevezhetjük őt a toll királyának is, mert ha ezt állítjuk, akkor sem túlzunk. Emiatt is kell figyelnünk kell munkásságára és kell őriznünk életműve értékeit. Az utóbbi évtizedekben szívesen rendezett kiállításokat, melyeknél több alkalommal részese lehettem az előkészületeknek, a megvalósításnak. Örült, ha kiállítások falain látta munkáit, boldog volt, ha pozitív visszajelzéseket kapott, mint például a Művésztanár Társaság párizsi kiállítása során. Vágyott a sikerre. Tehetségével, képességeivel tisztában volt, de művészeti eszményei a múlthoz kötődtek. 80 évesen még rendkívüli aktivitással szervezte maga körül életét, s szeretett felesége halála szinte csak erőt adott neki ahhoz, hogy dolgozzon. 90 évesen már rezignált örömmel sétált a Duna Galériában megrendezett jubileumi, születésnapi kiállításán. Végképp megöregedett, s most elment. Olyan teljesítmény az övé, melynek őrzése, gondozása, közönség elé tárása Újpest és Esztergom közösségének nagy felelőssége is. Búcsúzunk Lajos bátyám, sok emlék, sok élmény köt össze minket, s ebben halálod sem tud már megakadályozni semmit. Fájdalommal búcsúzom.”