hídlap.net

Esztergomban valószínűleg mindenki hallott már arról, hogy a vár a törökkorban jelentős ostromokat élt át, az azonban már talán kevésbé ismert, hogy a város határában zajlott le a kor egyik legnagyobb ütközete is. Az összecsapásra a XVII. század végén, a felszabadító háborúk időszakában ke­rült sor. Esztergom 1683-as felszabadítása nagy jelentőséggel bírt, hiszen ezzel sikerült beékelődni a keresztény erőknek a törökök dunai védelmi vonalába, és megnyílt az út Buda felé. A sikeres ostrom legfontosabb előfeltétele ugyanis a nagy ka­pacitású utánpótlási útvonal volt, hiszen a jelentős létszámú, hetekig egy helyben táborozó, várvívó sereg rengeteg élelmet, lőszert és műszaki anyagot kívánt. Ezt a szükségletet csak vízi úton lehetett folyamatosan kielégíteni. Buda vízi kapuja pe­dig Esztergom volt. Az 1683-as siker azonban nem volt teljes értékű, hiszen a Felvidéken nem sikerült visszafoglalni Érsek­újvárt, ami lehetőséget adott, hogy a törökök továbbra is el­lenőrzésük alatt tartsák a területet. Nyilvánvaló volt, hogy a keresztény erőknek nincs más választásuk, mint a vár elfogla­lása, de amíg ez nem sikerült, a törökök eséllyel próbálkozhat­tak Esztergom visszafoglalásával. A versenyfutás 1685-ben ért célegyenesbe, amikor június közepén Lotharingiai Károly sere­ge Párkányhoz vonult és felkészült az újabb hadjáratra. A felde­rítő jelentésekből tudta, hogy Sejtán Ibrahim szerdár (fővezér) serege már Eszéknél táborozik és a célja Esztergom visszafog­lalása. Az udvar döntésétől függően felmerült még Nógrád fel­szabadítása vagy Érsekújvár visszafoglalása is.

 A császár júni­us 28-án kelt parancsában ez utóbbit rendelte el, így a jelentős erőt képviselő sereg a várhoz vonult és augusztus 6-áig mód­szeres ostromot folytatott. Eközben a török már július 22-én elérte Visegrádot, melynek parancsnoka kéthetes ostrom után kénytelen volt feladni a várat. Ezután semmi nem akadályozta a szerdárt, hogy közel 50 ezer fős seregével körülzárja Eszter­gomot és megkezdje az ostromot. Károly herceg nehéz döntés előtt állt. Ha felhagy az ostrommal, közel egy hónapos erőfe­szítése vész kárba és még így is bizonytalan, hogy képes lesz-e a törököket visszaszorítani. Esztergomot azonban nem hagy­hatta sorsára. Végül salamoni döntéssel megosztotta a seregét. Közel 20 ezer katonát hagyott vissza Érsekújvárnál, ő pedig a 40 ezer fős fősereggel megindult Esztergom felmentésére. Már a párkányi táborozás idején alaposan megismerte a kör­nyéket és a felvonulásra egy szokatlan új útvonalat választott. Komáromnál kelt át a Dunán és az egykori római limes úton vonult seregével Nyergesújfaluig. Itt azonban jelentős akadályt jelentett a táti mocsáron való átkelés főleg, hogy mögötte már ott sorakoztak a szétbontakozott török csapatok. A két sereg négy napig nézett egymással farkasszemet, miközben Kár­oly herceg az Érsekújvárral való jobb összeköttetés céljából az egyik hidat Komáromból Nyergesújfalura hozatta le. Ezen kí­vül csak kisebb összecsapásokra került sor a portyázó lovasok között. A szerdár egészen közel vonult a mocsárhoz és ott ál­lást foglalva, azt meglehetősen elsáncolta, majd négy helyen előkészületeket tett a mocsáron való átkelésre is. Lotharingiai Károly nem akarta elszalasztani az alkalmat az összecsapásra, tartott azonban attól, hogy a mocsáron ke­resztül támadjon. Elhatározta, hogy a nyergesi dombokig vo­nul vissza és ott erős állásban várja be a törökök támadását. Augusztus 15-én az esti órákban, mintegy 600 főnyi hátraha­gyott őrség fedezete alatt elrendelte a visszavonulást. Mikor a szerdárnak jelentették a keresztény erők elvonulását, azonnal utánuk küldte a tatárokat, a főerőkkel pedig megkezdte az át­kelést a mocsáron. A tatárok először a visszahagyott őrséggel csaptak össze, a harcba azonban bekapcsolódott két dragonyos ezred is, akik szintén a visszavonulást fedezték. Károly herceg attól tartva, hogy a zűrzavar átterjed az egész seregre, megállí­totta az oszlopokat, majd arccal a mocsár felé szétbontakoztat­ta katonáit. Rövid előrenyomulás után, a mocsártól 3000 lépés távolságra álltak meg és várták a hajnalt. A sereg két harcvonal­ba fejlődött: az első 45 lovasszázadból és 21 gyalogos zászlóalj­ból, a második 43 lovasszázadból és 12 gyalogos zászlóaljból állt. A jobbszárnyat a magaslatokra küldött magyar lovasság biztosította Eszterházy Pál és Batthyány Ádám parancsnoksá­ga alatt. Augusztus 16-án reggel olyan sűrű köd borult a tájra, hogy az ellenséges seregek sokáig nem látták egymást. Ami­kor a pára felszállt, a 30 ezer lovasból és 12 ezer gyalogosból álló török hadsereg megdöbbenve szemlélte a néhány száz mé­terre álló keresztény sereg hadsorait. A török tüzérség kezdte a csatát, amikor tíz ágyújukkal össztüzet lőttek, a lövedékek azonban mind magasan az ellenség feje fölött röpültek el. A keresztény tüzérek rövidesen viszonozták a tüzet. Az alig né­hány percig tartó ágyúzás után a török lovasság vad „Allah” or­dítással a császári sereg jobbszárnyára vetette magát, ami pil­lanatokra megingatta a keresztény csapatokat, rövid közelharc után azonban ellentámadást indítottak. A következő török támadás a császári se­reg balszárnya ellen irányult, de a dom­bokon álló magyar csapatok vitézül kitar­tottak, majd visszaszorították a támadó­kat. A két sikertelen támadás megtörte a törökök lendületét, amit Károly herceg rögtön kihasznált az előrenyomulásra. A gyalogság fegyelmezett sortüzei, a lo­vasság rohamai hamarosan a mocsárba szorították a törököket, akik rendetlen menekülésbe kezdtek. Ezzel déltájban a csata véget ért, de a megvert ellenséget a kimerült csapatok nem tudták üldözni.

A győzelemért a császári hadsereg mintegy 100 hősi halottal fizetett, míg a török veszteség körülbelül 1500 főt tett ki. Jelentős volt a zsákmány is, így az esztergomi ostromkészlet jó nagy ré­sze, 24 löveg, több mozsár, 50 lobogó, sok bomba, golyó és egyéb lő- és másféle hadiszer. A legnagyobb eredmény azon­ban Esztergom felmentése volt. A csata helyét hagyományosan Tokod és Tát közé tesszük, azonban Kallos La­jos Károly, Komárom-Esztergom várme­gye 1938-ban megjelent monográfiájá­ban eltérő véleményt fogalmazott meg, szerinte ugyanis a csata nem Tátnál, ha­nem Esztergom határában zajlott le. A keresztény sereg a kenyérmezői síkon, míg a törökök az Esztergomtól délre hú­zódó mezőkön bontakozott szét. A sere­geket a Bottyán-ér, Bottyán-tó, Öreg-tó környékén fekvő mocsarak választották el. A keresztény erők a Duna és az Őr­hegy felől átkarolták a törököket és a se­reget a mocsárba szorították. Vélemé­nyét a helyszíni kutatásaira építi, éve­ken keresztül járta ugyanis a vidéket a csata nyomait keresve. Tátnál nem talált ilyen nyomokat, de az Öreg-tónál a ha­lastó építése során emberi és állati cson­tok kerültek elő. Ezt követően 1910-ben, amikor a Ludovika Akadémia növendé­kei gyakorlatuk során fedezékeket ás­tak, számos koponyát és lócsontot ástak ki. Tiszteletben tartva Kallos vélemé­nyét, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy önmagában az embercsontok elő­kerülése Esztergom határában nem bi­zonyítja a csata eltérő helyét. A régésze­ti topográfia a Lázár-domb (gyepmesteri ház) környékén feltételezi a Szent Lázár rendházat és a hozzá tartozó temetőt. Ez megmagyarázná az emberi csonto­kat. A fedezékásásra a táti úttól délre hú­zódó billei homokdombokon került sor, ahol az egykori Bille falu temetőjével is számolni kell. Tény, hogy a Lázár-domb környékén számos fegyverlelet is előke­rült. 1884-ben egy hosszú „német kard”, 1885-ben homokbányászás közben csontvázak, lovas-sír, fegyverek és régi pénzek, az egyik sírban sisakos csont­váz, hatalmas kézvédővel és markolattal ellátott karddal. 1893-94-ben puskacső és kardtöredékek. Mindenesetre a csa­táról szóló források hiteles leírást adnak, így a harcok színhelyeként továbbra is Tát környékét kell elfogadnunk.