hídlap.net

Emlékezz ember, hogy por vagy és por leszel!
Ezt a felszólítást dörgöli orrunk alá a kato­likus liturgia Hamvazószerdán, Nagyböjt kezdetén, amikor a pap hamuval keni meg a homlokunkat. Mondhatjuk, hogy ezt valahol magunk is sejtettük. A liturgia azonban épp erre az ösztönös ellenkezés­re számít. Arra szólít, hogy elmélkedjük át: mit jelent ma nekünk, hogy porrá leszünk? Porrá leszünk, tehát szakítsuk le a mai nap virágát? Találjuk meg a mai nap örömét, mert holnap úgyis meghalunk? Vagy porrá leszünk, tehát essünk két­ségbe? Nincs értelme semminek? „Porrá leszel” – a bibliai gondolkodásban ez a mondat Ádám büntetésére utal. Ádám, és vele minden ember, olyan akar lenni, mint az Isten, mindenestül irányítani kívánja saját sorsát, de emiatt isteni büntetésként éli meg, hogy porból van, és visszatér a porba (Gen 3,19). A bűnös ember számá­ra isteni büntetéssé válik a halál, amely mindenfajta emberi uralomnak véget vet.



Emlékezz ember, hogy nem vagy ura a sorsodnak. Emlékezz, hogy segítségre szorulsz, emlékezz, hogy Isten-alakú hiány van az életed közepén. A Nagyböj­töt kezdő felszólításnak ez az igazi értel­me. Amikor válaszolunk, amikor ilyen-olyan dolgokról lemondunk, pénteken elhagyjuk a húsevést, figyelmet fordítunk a szegényekre, azt ismerjük el, hogy van Úr az életünk fölött. Van Valaki, akinek engedelmeskedni próbálunk, akinek a kezéből mindent elfogadunk. Nagyböjti jócselekedeteink hitvallások. Emberek között sincs szeretet áldozatok nélkül. Ha szeretek valakit, azt azzal tudom kimu­tatni, hogy képes vagyok rááldozni idő­met, figyelmemet, munkaerőmet, pénze­met. Onnan tudhatom, hogy szüleimben, barátaimban, páromban megbízhatok, ha visszaemlékszem arra, mit tettek értem – mit áldoztak fel értem. Mégis, miféle áldozatokat hozhatnánk Istenért? Maga a Szentírás mondja, hogy „a nemzetek olyanok előtte, mint vízcsepp a vödrön” (Iz 40,15). Mi olyat tehetnék, amire neki valóban szüksége van? Miért fontos neki, hogy pénteken ne egyek húst? Egyházunk válasza, hogy már abban Isten irgalma és szeretete mutatkozik meg, hogy időket és helyzeteket jelölt ki, amikor szerete­tünket áldozatokkal megmutathatjuk. A Nagyböjt ilyen, kitüntetett idő arra, hogy megmutatkozzék Isten iránti áldozat­készségünk. Ha a lemondásaink kapcsán eszünkbe jut Isten, akit szeretünk, és aki­ért ezt vagy azt megtesszük, akkor helye­sen böjtölünk. A helyes böjthöz azonban még egy emlékezés hozzátartozik: Isten előbb szeretett minket, és nagyobb, tökéletes áldozattal mutatta meg, hogy mennyire lehet adni a szavára: értünk, a mi üdvösségünkért Fia engedte, hogy az emberek keresztre feszítsék. Nagyböj­ti áldozataink igazi célja, hogy ez a nagy, tökéletes áldozat eszünkbe jusson. Isten megbízhatónak mutatkozik számunkra, mert Krisztus meghalt értünk, és az Atya feltámasztotta. Ha áldozataink Krisztus­nak válaszolnak, akkor válnak Isten előtt kedves áldozattá, mert Isten Krisztus áldozatára mondott végső, örökérvényű igent. A Nagyböjt tehát a Szent Három Napban, Krisztus áldozatának és Krisz­tus diadalának a felidézésében, Húsvét­kor nyeri el az igazi értelmét.