hídlap.net

Az átadáskor az októberi nap fénye meg­csillant a folyó tükrén, mint a megható­dottság könnyei az összegyűltek szemé­ben. Ki-ki a maga módján emlékezett a történelmi Esztergom megye utolsó és a Trianonban megcsonkított vármegye első alispánjára. Számára az életet jelentette Esztergom szentgyörgymezői gyermek­korától kezdve közigazgatási pályafutá­sán keresztül egészen az alispáni kine­vezéséig. Az ünnepségre nagy tömegben zarándokoltak el a barátok, ismerősök, pályatársak és számosan, akik csak látás­ból ismerték és tisztelték őt. Csöndesen emlékeztek rá és arra a rögös életútra, amelynek fáradalmain, a mindennapok keservein és a múlt szomorú történésein elmélkedő Palkovics László nap, mint nap kisétált a Duna partjára, hogy megnyug­vást keressen és kis fapadján ücsörögve erőt merítsen a látványból, gyógyulást találjon betegségére, hiszen beteg volt, a huszadik századi magyar történelem gyó­gyíthatatlan betege. Alispánként érte meg az 1918-as októberi forradalmat, a párká­nyi járás cseh megszállását, a kommünt, amelynek során tisztségétől megfosztot­ták és folyamatos kihallgatásoknak vetet­ték alá, mint reakciós alispánt olyannyira, hogy menekülni kényszerült a városból.



A tanácsköztársaság bukása után azon­nal hazatért Esztergomba, ahol hivatalát visszanyerve hosszú hónapok munká­jával sikerült végre rendet teremteni. Az emlékpad jobbára közadakozásból készült el Waldvogel József nyugalmazott tábornok kezdeményezésére. Egy, a sor­sát méltósággal fogadó, tekintélyes köz­életi ember méltó emlékhelye lett a pad. Palkovics László nem a nagy koncepciók, a légvárépítők, vagy a demagógia embere volt. Sokkal inkább a megfontolt, „ésszel indulj, okkal járj” típusú bölcsek sorába tartozott, aki rajongott a virágokért, a madárdalért, a zenéért, szerelmese volt a békének, a csendnek és a néma elmélke­désnek. Amint egy kortárs jósolta: „Ez a pad nem is a hangoskodók, a tereferélők, a megalkuvók, a görnyedezők, a léhák padja lesz, hanem a szenvedőké, a természet­imádóké s a távolba nézőké, akik szeretik a csendet, szeretik a békét, a tiszta leve­gőt, a verőfényes látóhatárt… Azoké, akik a lenyugvó napba azzal a reménnyel néz­nek bele, hogy az másnap reggel újra s biz­tosan föl fog kelni, egyszóval, akik bíznak a természet erejében, s akik hiszik, hogy a haldoklás után biztosan elkövetkezik a magyar feltámadás. Ezek üljenek csak bát­ran oda arra a padra és gondoljanak őszin­te, tiszta kegyelettel Palkovics Lászlóra, áldozva emlékének néhány szíves, meleg gondolattal”. A pad támlájára egyébként Andrássy százados javaslatára a költő alispán egy versének néhány sorát vésték az alkotók: „Gyönyörködni a lenyugvó napban / Felkeresem magányos padom, / Távol itt a kisvárosi zajtól / Újra derül fáradt homlokom…” Az Új Nemzedék című országos lap vezércikkben számolt be az eseményről. „Magányos kőpadot állítottak az esztergomi Duna partjára, hogy hirdesse annak az esztergomi alis­pánnak az emlékezetét, aki a történelmi vármegye első tisztviselője volt előbb és egy vérző vármegyecsonk vezetőjeként szállt korai sírjába… Jelkép ez a pad, jel­képe az örök átmerengésnek, amely a lelkek szétzúzhatatlan hídján keresztül összeköti az innenső és a túlsó esztergomi partokat…” Közel nyolcvan esztendő telt el a Palkovics-pad felavatása óta. Nagyot változott a világ körülöttünk és bennünk egyaránt. Palkovics László kőpadja már nem a Trianon felett búslakodók néma találkozóhelye, sokkal inkább a fiatalok első csókjának szerelemmel és békével, tervekkel és reményekkel átitatott titkos menedéke, az összetartozás szent foga­dalmainak helyszíne, Esztergom Trévi kútja. A boldog emlékezetű, békés termé­szetű alispán egy másik világból minden bizonnyal megbocsátó, derűs mosollyal szemléli híressé vált emlékhelyének sze­relmes metamorfózisát.