hídlap.net

„1951. március 3-án Uzdoczi Zadravetz István ferences püspök három feren­ces diakónust pappá szentelt a Hűvös­völgyben épülő Magyar Szentföld temp­lomának a Fájdalmas Szűz tiszteletére szentelt kápolnájában. A szokatlan idő­pont kiválasztásának az oka volt, hogy a kommunista uralom vallásellenes támadásai ekkor már nagyon kiéleződ­tek: megtörtént az egyházi iskolák álla­mosítása, Mindszenty József bíboros letartóztatása és elítélése, papok letar­tóztatása, a szerzetesrendek erőszakos feloszlatása. Ebben a bizonytalan hely­zetben Luptovich Kolos tartományfőnök Karácsonyi Aladár magiszterrel döntött a korai időpontban. A szertartás egyszerű formában, mindössze a szülők és néhány hívő jelenlétében történt. Mindnyájunkat öröm töltött el, hogy a sok bizonytalan­ság ellenére részesültünk a papszentelés szentségében.
Azóta hatvan év telt el. Két társam, akikkel együtt történt a pappá szentelé­sem, Balázs Sebestyén és Kákonyi Asztrik már az örökkévalóságba költözött. Az évforduló alkalmával a hívők közösségé­ben hálaadással köszönöm meg Istennek mindazt a kegyelmet, amelyben hatvan év alatt részesültem.
A hálaadó szentmise keretében tisz­telettel és szeretettel köszöntöm Emi­nenciás és Főtisztelendő bíboros, prí­más, esztergom-budapesti érsek urat, Excellenciás nuncius, érsek és püspök urakat, a Főszékesegyházi Káptalan tag­jait, a paptestvéreket, a ferences atyákat, a szerzetesnővéreket, a testvéregyházak képviselőit. Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Esztergom város képviselőit, a Lovagrendek megjelent tagjait, a Feren­ces gimnázium tanárait és növendékeit, a kedves híveket, akik közelről és távolról eljöttek a mai hálaadó szentmisére.



„Emlékezés a hatvan évre…”
Emlékezés a hatvan évre beszámolást, összegzést kíván meg. Ezt teszem a mai szentmisében, nem az események fel­sorolásával, amelyek működésemhez kapcsolódnak, hanem az Istentől kapott adományokat összegzem a zsoltáros szavaival: „Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd el, hogy veled mennyi jót tett." (Zsolt 102, 2)
Mindenek előtt megköszönöm Istennek a papi hivatást, a papszentelés kegyelmét, amelyben a vallásellenes beállítottság ellenére részesülhettem. Így életemnek fő célja, feladata, értelme Isten igéjének a hirdetése, a Jézus Krisztustól nyert meg­váltás szolgálata volt, megjeleníthettem Krisztus áldozatát a napi szentmisében.
Megköszönöm Istennek, hogy Szent Ferenc közösségébe hívott, megismer­hettem Szent Ferenc lelkületének a szép­ségét és a mélységét. Bár csak 1950-ig, a szerzetesrendek feloszlatásáig élhettem a közösségben, a ferences lelkiséget igye­keztem mindig követni.
Aktív papi életemben 23 évet a pap­növendékek között töltöttem, 24 évet a paptestvérek szolgálatában a Veszpré­mi Egyházmegyében, a Kalocsai Érsek­ségben, majd az Esztergom-Budapesti Érsekségben. Sok nehéz feladat, kínzó körülmény kísérte működésemet a nehéz időkben. Ebben a szolgálatomban külön­leges segítséget nyertem Istentől. Mélyen meghatott, hogy a nehéz, egyházüldözés idejében jöttek papnövendékek, akik vál­lalták a papi életet, nagy buzgósággal, szí­vük önátadásával készültek a papi életre. Később sok lelki erőt nyertem mindhárom egyházmegyében a sok áldozatos, szent­életű paptestvértől, akik nehéz körül­mények között, szegénységben,sokszor megalázottan, áldozatosan végezték papi szolgálatukat. Átéltem annak az igazságát, amelyet Szent Pál apostol így fogalmazott meg: „A hitetek minden bajunkban és szenvedésünkben megvigasztal minket, testvérek, és újjáéledünk, ha kitartotok az Úrban.” (1Tessz 3, 8) Megköszönöm Istennek mindazt a bátorítást, erőt, amit a papnövendékek és a paptestvérek buz­góságán keresztül nyújtott nekem.
„Megkaptam Isten segítségét…”
Sok olyan szolgálatot kaptam, amely félelemmel töltött el, és teljesítésükhöz magamat elégtelennek tekintettem. Tel­jesítésükhöz megkaptam Isten segítségét. Nem azzal, hogy engem vagy a körülmé­nyeket változtatta meg, hanem jólelkű segítő társakat állított mellém. Megkö­szönöm Istennek mindazt a segítséget, amelyet a munkatársaimon keresztül nyújtott nekem. Köszönettel gondolok mindazokra, akik segítettek feladataim végzésében.
Sokszor nehezedtek rám nehéz felada­tok, megoldhatatlannak látszó helyzetek, erőmet felülmúló körülmények. Ezeket a gondjaimat folyton Urunk elé tártam az adorációban. Mindig kaptam Tőle választ, jó gondolatot, belső megnyug­vást, vagy erőt a továbbhaladásért. Hálát adok Istennek minden útmutatásért, lel­ki megerősítésért, amelyeket az adoráció csendjében nyertem el.
Hálaadásomban különösen is megem­lékezem arról a két eseményről, ame­lyekben kézzelfoghatóan megtapasztal­hattam a Gondviselés segítségét. Ezekről már többször megemlékeztem, de a mai hálaadásomban külön is megemlítem.
„Eszköz a Gondviselés kezében…”
Gondot jelentett a Szovjetunióhoz tarozó Kárpátalján élő hívek lelkipásztori ellá­tása. 1988-ban az orosz ortodox millen­nium alkalmával a pápai delegáció tagja­ként Moszkvában voltam, ahol a szovjet vallásügyi miniszterrel történt tárgyalás­ban megállapodtunk a kárpátaljai kato­likus egyház segítésében, hivatalos láto­gatásában. De Kiev ellenezte a hivatalos kárpátaljai utazásomat, és úgy látszott, hogy nem sikerül a segítő terv megvaló­sítása. Abban az időben járt Magyaror­szágon Jakoblev, az akkori Szovjetunió második embere, akinek - útban Pozsony felé – Esztergomi programot szerveztek, amelynek keretében engem meglátoga­tott. Előterjesztettem neki a kárpátaljai utazásom problémáját, mire ő kijelen­tette: szívesen látott személy vagyok Kárpátalján, szervezzem meg az utamat. A teljesen véletlennek látszó találkozás volt eszköz a Gondviselés kezében, hogy a kárpátaljai katolikus hívek lelkipásztori segítséghez juthattak.
A másik esemény a Szentatya lelkipász­tori látogatása volt. 1988-ban gondolni sem lehetett a Szentatya látogatására, részint, mert nem rendelkeztünk meg­felelő szervezeti felépítettséggel, részint az anyagiak hiánya miatt. Akkor nyáron Budapesten járt Spadolini, az olasz felső­ház elnöke. Amikor elbúcsúzott a Grósz Károly miniszterelnöktől, az ajtóban még feltette neki azt a kérdést: a pápa miért nem látogathat Magyarországra? Azt a választ kapta a miniszterelnöktől, hogy jöhet Magyarországra, amikor jónak látja. Ez a véletlennek látszó esemény indítot­ta el a pápalátogatás előkészítését, amely csak három év múlva, 1991-ben történ­hetett meg. Akik visszaemlékezünk erre az eseményre, megtapasztaltuk, hogy a Szentatya látogatása a lehető legjobb idő­ben történt.
„Isten csendes jelekkel szól az életünkben…”
Hálaadásomban felsorolás nélkül kiemelem azt is, hogy egész életemben megtapasztal­tam a Boldogságos Szűz anyai pártfogását. Pappá szentelésem a Magyar Szentföld Fáj­dalmas Szűz kápolnájában volt, püspök­szentelésem után Búcsúszentlászlón ajánlottam szolgá­latomat az ő párt­fogásába, és tíz nap múlva Mátraverebély-Szentkúton köszö­nöm meg pártfogá­sát a többi ferences jubiláló testvérem­mel. És bizalommal kérem pártfogását életem hátralévő részére is.
Hálaadásommal kiemelem a pap­testvérek felé, hogy a papi élet nagy segítője az Istentől jövő jelek felisme­rése. Isten csen­des jelekkel szól az életünkben, a papi életben is, de ezek a csendes jelek haté­konyak. Aki fel­ismeri az Istentől jövő jelekben Isten gondviselő szere­tetét, amellyel irá­nyítja életünket, nem mindig saját elgondolásunk sze­rint, sokszor áldozatot és lemondást is megkívánva, az erőt és biztatást nyer a papi hivatás feladataihoz, szívesen áldozza életét a hívek közösségének, és örömmel teljesíti a sokszor nehéz és áldozatos papi szolgálatot.
Isten nagy jótéteményeinek a szemlélé­sével kiemelem a hívek felé, főleg a ferences gimnázium diákjai felé, hogy teljes bizal­mat érdemel a zsoltáros szava: „Vesd az Úrra gondodat, ő majd gondoskodik rólad, és nem engedi soha, hogy az igaz meginog­jon.” (Zsolt 54, 23) Isten gondviselő szere­tete nem a mi elgondolásainkat követi, de Isten gondviselő szeretetére fel lehet épí­teni a jövőt, az egész életet. Szent Ferenc példája is beszédesen mutatja annak az ilyen életnek a szépségét és értékét.
Visszatekintve a hatvan esztendőre, a zsoltáros szavaival fohászkodom: „Adja­tok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké szeret minket.” (Zsolt 117, 1)
Isten szeretetének ily sok megnyilat­kozása mellett még jobban látom papi életem gyengeségeit, bűneit, hibáit, mulasztásait. Az evangéliumban szerep­lő vámos templomi imája él a lelkemben: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek.” (Lk 18, 13) Bizalommal kérem Urunktól az ő irgalmas, megbocsátó szeretetét.
Előre tekintve kérésem, amit minden­nap a szentmisében a pap a szentáldo­zás előtt imádkozik: „add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak tőled.”
És életem végéhez közeledve – Szent Pál szavaival élve - bizalommal kérem Urunk Jézus Krisztustól azt a kegyelmet, hogy „örömmel várjam eljövetelét”. (Vö. 1Tim 4, 8)