hídlap.net

Krisztus két születését vallja tehát az egyház. Egyszer az Atyától való szüle­tést az örökkévalóságban, majd a Szent Szűztől való születést az időben. A kettő feltételezi egymást, az utóbbi nem tör­tént, nem történhetett volna meg az első nélkül. Hogy Jézus időben való születése egészen pontosan mikor történt, nem tud­juk, egyszerűen azért, mert nem jegyezték fel. A katakombák egyházának liturgiája mindent az Üdvözítő halála és feltáma­dása köré csoportosított, születésének időpontja – épp úgy, mint később a szen­tek esetében is –, kevéssé volt fontos. A karácsony tehát valójában az evangélium tanítása által kereszténnyé lett római lélek gyümölcse. Azé a római léleké, aki szíri­ai és egyiptomi mintára december 25-én ünnepelte a Nap születését, hiszen ekkor kezdenek rövidülni az éjszakák, e nap­tól veszi át ismét a sötétség fölötti hatal­mat a fény, ekkor arat győzelmet a halál birodalma fölött az életet adó világosság. Bár valószínű, hogy az újszülött kisdedet nem valamely hideg téli éjszakán fektet­ték a betlehemi jászolba, a megtestesülést immár ünnepelni kész egyház a IV. szá­zadban elfogadta a pogány ünnep dátu­mát, mivel hite szerint Krisztussal valóban az örök világosság érkezett meg a földi élet gyönyöreinek pótcselekvései közt tévely­gő, de az örökkévalóságra mindig is áhí­tozó emberek közé. A karácsony így vált a szeretet, a Mindenható Isten szeretetének ünnepévé, a húsvétot követően az egy­házi év legragyogóbb napjává. Ám amint Szent Ágoston mondja, ahol szeretnek, ott mindig hárman vannak.



Aki szeret, akit szeretnek és maga a szeretet. Isten maga a szeretet, Ő, az Atya az, aki mindenek fölött szereti a Fiút, aki megtanította az embert magára a helyesen értelmezendő szere­tetre, a másik elfogadására, az odaadásra és a megbocsátásra, mindarra, ami vilá­gosságot gyújt és fényt áraszt a szívekben. Krisztus test szerint való születése is nap­kelte tanítványai számára, akiket, mint a Nap a sugarait, szétbocsátott az egész világra. Fölkelt számunkra az Igazság Napja, tanúskodnak erről a földkerek­ség megvilágított határai, a fölkelő Nap sugaraival árasztja el az egész világot. Ne feledjük! Isten az embert nem szenvedés­re, hanem boldogságra teremtette, a bol­dogság pedig nem materializálható. Maga a karácsonyfa számtalan apró fényével, gyertyájával is az isteni világosság szim­bóluma, mely örök zöldjével a tavasz min­denhatóságát hirdeti, mint a karácsony éjszakáján gyújtott örömtüzek, a fényár­ban úszó templomok. „Üdvözlégy estétlen fény” – mondja olymposi Methodios. De mégsem a díszektől roskadó karácsony­fa alatt felhalmozott drágaságok tesznek boldoggá, hanem az őszinte szeretettel a koldusnak adott sütemény, a hajléktalan­nak meleget árasztó befogadás, az ajtónkon kopogtató vándor elé tett teríték, mindaz, amit a kinyilatkoztatás sugall. „Mert éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, beteg voltam és meg­látogattatok…” Karácsony világossága, Isten szeretetének sugárzó misztériuma, ez a szent ünnep legfőbb öröme, amikor – ha helyesen értelmezzük – Isten belső életét, a Szentháromság titkán belül a Fiú születését, minden igaz szeretet ősforrását ünnepeljük. Tesszük ezt abban a hitben és meggyőződésben, hogy egykor, a teremtés előtt is e szó hangzott el: „Legyen világos­ság!” Ez a transzcendens akarat ragyogja be mindnyájunk karácsonyát azzal a szent hittel és meggyőződéssel, hogy a sötétség után mindig eljön a fény, az éjszakákat rendre követik a nappalok és az élet néha éppen csak pislákoló mécseseit egyszer majd mindnyájunk számára felváltja az örök világosság ragyogása.