hídlap.net

Egyfajta családi örökség, hogy Lábik János, párkányi festőművész ecsettel dolgozik, hiszen édesapja ezzel az eszközzel kereste kenyerét, igaz, ő, mint szakmunkás. Az alkotó idén a 77. évét tölti be, ám ha 67-et mond, akkor is elhisszük, hiszen oly energikus, hogy úgy kellett „utána futni az emeletre egy meredek lépcsőn át”. A bevezetőben említett tetőtéri műterembe érve a látogatónak rögtön a nagy képzőművészek életéről készült filmek jutnak eszébe. Ezúttal az újságíró oda is beléphetett, ahová csak keveseknek adatott meg, a mester műhelyébe.

Lábik János kedvesen kalauzol a számtalan olajfestmény és akvarell rengetegében, a műterem falát a padlótól a mennyezetig alkotások borítják, de az innen nyíló kisebb helyiségben is képek sorakoznak, ez egyfajta raktár is, ahol a sok-sok festmény várja a következő kiállítást. A családi ház felső traktusában helyet kapott alkotói szentély egyik sarkában található a festőállvány, s a sűrűn elhelyezkedő festécseppekből látni, hogy ezen a helyen nemigen áll meg a munka. A párkányi műteremben aztán az a – képzőművész körökben ismertebb – helyzet is előáll, melyben a látogató olyan műveket pillant meg, melyekkel még soha nem találkozhatott a publikum. Ezek között is – vajon miért – inkább az aktok és az absztrakt kompozíciók vannak többségben. Lábik János termékeny alkotó pedig az avatatlan ember úgy is vélheti, hogy a dunai tájon már nem sok minden lefesteni való van. Pedig van, s ezt a művész is megerősíti, a Duna parti táj kiapadhatatlan téma számára. Ez már csak azért is így van, mert mint mondja, „a dunai környezet egy óra leforgása alatt átváltozik a szemlélő előtt, s egész más arcát, s színét mutatja, mint előtte”.

A mester ezután felidézte azokat a teleket, amikor a mostanihoz hasonlóan mínusz 15 fok alá is lement a hőmérő higanyszála, ő mégis kijárt a természetbe, hiszen a téli táj ábrázolása számára mindig is fontos volt. Egy epizód is elhangzott ekkor, mégpedig egy garamkövesdi táj képének megfestéséről, amikor is az alkotó az erős mínuszokban ugyan elkészítette olajképét, de aztán a műterembe visszatérve azt kellett tapasztalnia, hogy a kinti fagyban megdermedt olajfesték a szoba kellemes melegében megolvadva kissé megfolyott, így a kép nem várt impresszió szerint változott meg. Az alkotói aktivitást másrészt mutatja az is, hogy János bácsi öt különböző művészeti közösségben, egyesületben is tag. A festés és a művészettel kapcsolatos szervezői munka mellett az alkotótáborokban való részvétel is a fontos mérföldkövei voltak Lábik János pályájának, a sok-sok ilyen élmény közül az Ipolynál lévő Helembán lévő alkotótábort emelte ki, mint a magyar vidék egyik legszebb adottságokkal rendelkező ilyen helyét, ahol a tájképfestők csak úgy lubickolhattak a pazar panoráma látványában. A Duna Múzeumban február 10-én nyíló kiállításra több témát ábrázoló képet is előkészített, aztán a tárlat szerkesztőivel végül úgy döntöttek, hogy már maga a kiállítás címében szereplő „folyam” szó, és a Duna, avagy Vízügyi Múzeum, mint házigazda révén is érdemes lenne olyan képekkel csatlakozni a kollekcióhoz, melyen a vén folyó is látható. Lábik János idei tervei között szerepel, hogy az eddig bemutatott stílusú tájképek helyett egy főként absztrakt kompozíciókat bemutató kiállítással áll ki a közönség elé. Ezek közül az elvontabb művek közül egy-egy kisebb alkotást ajánlott fel a mester ajándékképpen, s e sorok írója örömittasan élte meg, ahogy a kép hátuljára kedves szavak kíséretében rákerült a szignó, majd az eredetiséget igazoló és a lajstromozást jelző, sorszámmal ellátott vignetta is.