hídlap.net

A szakrális helyet rejtő falu

Talán nem véletlen, hogy Dömös, ez a Dunakanyarban fekvő, a régi dicső korokat és a jelent is egyszerre megjeleníteni képes település olyan szakrális műemlékkel bír, mint a Szentfa-kápolna. A falu ugyanis már 11. században virágzó hely, mi több, királyi székhely volt. A krónikásoktól olvashatjuk, hogy az összeomló királyi palota alatt itt lelte halálát 1063-ban I. Béla király. A helység plébániája 1107-től ismert, legnagyobb középkori nevezetessége a prépostsága volt. A török hódoltság idején a település szinte teljes egészében elpusztult, 1733-ban állították helyre a plébániát és 1843-ban szentelték fel templomát.

A legenda

Soós Sándor idézett könyve így meséli el a Szentfa-kápolna eredetét: „A falusiak elbeszélése szerint az 1880-as évek elején történt, hogy a Dömösből a Pilis felé vezető szűk Simon-völgyében, a patakmeder fölött egy forrás közelében álló fán Szűz Máriát látták megjelenni. Gyorsan híre ment a jelenésnek, sokan jöttek el a környező településekről is. Kis kápolnát emeltek a fa alá, s mindig augusztus 15-én zarándokoltak ide. A hely jelentőségét mutatja, hogy 1886-ban „Új Szent énekek” címmel Szabó János ponyvát jelentetett meg az esetről. A ponyvaszerző énekekben verselte meg a jelenés történetét, s a szövegekben jól kivehetők az akkori események is. A szövegből a jelenések és az utána következő zarándoklatoknak fontos és jellemző elemei olvashatók ki. A jelenés május elsején, Pünkösd vasárnapján, a falu határában fekvő Simon-völgyében történt. Itt egy bükkfa alatt álló két kislánynak a fa lombjai között nagy fényességben Szűz Mária jelent meg. Karján a kis Jézust tartotta, mellette angyal állt.” A Soós-féle kötet egy másik fejezete külön kitér annak kultúr- és vallástörténetére, hogy miként váltak a fák a különböző hitű emberek vallásuk kifejeződésének részévé. Dömösön is ez történt 1886-ban, a Mária-jelenést követően a faluban szombatonként zarándoklatokat tartottak, melynek során a résztvevők lelki énekekkel buzdítottak mindenkit a bűnbánatra és megtérésre. Érdekesség, hogy az említett könyvből nem derül ki, hogy miért vetettek fegyveres (!) hatósággal véget ennek a helyi szokásnak. A zarándoklat tiltása egészen a 1960-as évekig tartott. Ekkor jelent meg egy újságcikk, melyben számot adtak a 19. század végi eseményekről, majd a helyi katolikus családok révén ezzel megindult egy felújítási folyamat, mely a Szentfa-kápolna búcsújáró jellegét kívánta visszaerősíteni. Ekkortól tartottak itt évente szentmiséket, s a renoválási munkálatokat is befejezték, valamint gondoskodtak a folyamatos karbantartásról, a környék rendbetételéről.

A Szentfa-kápolna

Soós leírása az apró építményről, mely az egykori „égi jelenés” helyén emeltetett, profán, de fényképszerű. „A kis épület a szűk völgyben folyó patak medréhez közel épült, kőből falazva, vakolva, fehérre meszelve áll. (…). Innen jobbra áll a jelenés fája, tövében fakereszt, rajta fémkorpusz. A kápolna bejáratát rácsos ajtó védi, felette a Szentfa-kápolna felirat. Bent a kis oltáron porcelán lourdes-i szobor. Az oltárra téve négy votív – fogadalomból épített – márványtábla, kétoldalt pedig még további 15 kép”. Aki volt már hasonló helyen az tudja, hogy valamiféle „szent rend” övezi azt, sőt, annak környékét, környezetét is. Itt is így van, a miliő a kápolna és a fa után egy forrással egészül ki, melynek vizét korábban szokás volt hazavinni. Sajnálatos, hogy a hegyből lassanként lehulló kőrengeteg a forrást mára teljesen betemette, így azt csak a meder jelzi.