hídlap.net

- Mióta ismeritek egymást?
- Eci: Tizennégy éves korunk óta. Akkor, az angol órán találkoztunk.
- Fél évszázad alatt számtalan házas­ságot láttam már. Jót, rosszat, elfásultat, válással végződőt, megszokásból műkö­dőt, de olyat, mint a tiétek, még soha. Máig szerelemmel szeretitek egymást, mint a kezdet kezdetén. Mi a titkotok?
- Eci: Csak nevetni tudok rajta, hiszen valóban így van. Nap, mint nap építjük a kapcsolatunkat.
- Balázs: Mindig mindent meg kell beszélni, mindig kell lennie valami közös programnak, mindenben együtt kell fej­lődni, előrelépni és együtt, közösen ter­vezni. Mi még sosem unatkoztunk.
- Eci: És nem utolsó sorban naponta oda kell figyelni a másikra, ő mit szeretne, mit tehetek érte és azt meg is kell tenni. Nem kényszerűen! Örömmel, szeretettel.
- Mindenkinek az életét alapvetően meghatározza az indíttatás.
- Eci: Feltétlenül. Ez nálunk a család volt. Azt láttuk, hogy otthon mindig segítettek bennünket, mindig mögöttünk álltak, a szellemi fejlődésünket mindig finanszí­rozták, otthon mindent el lehetett mon­dani, amire megkaptuk az elirányítást, a támogatást, szükség esetén a kritikát.
- Egymást befolyásoltátok abban, hogy mindketten orvosok lettetek, vagy ez is az otthon tapasztaltak folyománya?
- Eci: Nem. Nekem apám volt a nagy példaképem, sebész szerettem volna lenni, csak közben beteg lettem, ekkor döntöttem úgy, hogy ha már azt nyilván­valóan nem bírnám, akkor a fogorvoslást választom. Szerencsés döntés volt, hiszen így maradt idő a családra és mindenre, amit fontosnak tartottam és tartok.
- Balázs: Az én esetemben ez nem is volt kérdés. Négygenerációs orvos családból származom, egyértelmű volt a választás, illetve a döntés.
- Tizennégy esztendősen „kitaláltá­tok” egymást és ez azóta is példaértékűen működik. Soha nem is volt egyéb elkép­zelésetek a párkapcsolatot illetően?
- Eci: Nem. Soha. Nekem Balázs minden tekintetben az egyetlen és legjobb part­nerem. Úgy is mint barát, úgy is mint férj és nem utolsó sorban mint apa. A gyerek­nevelésben sem volt soha vita, nem voltak elhallgatások, kijátszások, mindig teljes volt a nézetazonosság közöttünk ebben is.



- Három, példátlanul sikeres gyer­meket hoztatok a világra. Az ő életüket, szintén nagyszerű párkapcsolataikat is az itthon tapasztaltak, a „hozott anyag” az, ami meghatározta?
- Eci: Hiszem és remélem, miköz­ben tudom, hogy ott van mögötte az a rengeteg befektetett energia, ami nél­kül nem működik a dolog, és azért úgy érzem, hogy szerencsénk is van.
Balázs: Biztos, hogy meghatározó volt a személyes példaadásunk és az egyértelmű véleményünk a közös együttlétről, össze­fogásról, egymás óvásáról, hogy mindig tudták, bármit jelent ki az egyikünk, azt a másik soha sem fogja megkontrázni.
Eci: És a szeretet helyes sorrendje. Azzal, hogy gyerekeink lettek, egymás számára nem kerültünk második vagy harmadik helyre. Elsők maradtunk egymásnak, azután következtek ők. Ezt a mintát lát­ták és azt hiszem, a maguk kapcsolatait is ilyen alapon alakították ki.
Balázs: De ugyanez volt a mi esetünk­ben, a szüleinkkel kapcsolatosan is. Ahogy összeházasodtunk egymáséi lett az első hely és „annak okán elhagyja apját anyját”, a szülők normálisan és minden megbántódás nélkül örömmel vették, hogy ők immár „csak” a másodikok.
- Az egyetem után visszakerülte­tek Esztergomba, aztán jött egy óriási huszárvágás, Líbia.
-Eci: Igen, a nagy kaland. Kimentünk három és fél évre dolgozni, nyilván első­sorban az anyagiak miatt. Nagyon nehéz volt. Valójában, ami ott tartott, az egy­részt a szerződés, másrészt a tisztesség. Ott megtanulhatta az ember, hogyan kell becsülettel, tisztességgel helytállni, ráadásul akkor azután végképp csak egy­másra számíthattunk.
- Együtt találtátok ki, vagy egyszer csak egyikőtök haza jött és azt mondta, hogy, na, menjünk!
- Eci: Ez szó szerint így volt. Balázs egyszer november közepén hazajött és közölte: Ecusom, februárban megyünk Líbiába. Azt hittem infarktust kapok. Tragikus volt, katasztrófa, de nem volt választásom. Vagy elengedem egyedül és akkor nincs tovább házasság, vagy itt­hon marad és akkor egy életre úgy érzi, hogy kihagytunk valamit. Így azután csomagoltam és mentünk.
- Mindkettőtöknek megvan a maga hobbija. Balázs örömmel és nagyszerű­en zongorázik, te művészien fotózol, de a passziók közé tartozik az utazás is.
-Balázs: Valóban. Az első lökést ehhez éppen Líbia adta meg legalább is anyagi értelemben. Azt, hogy a nyolcvanas évek elején minden nyáron a gyerekekkel együtt legalább egy hónapot külföldön tudtunk tölteni. Most már persze kettes­ben megyünk. Kiszúrom az úti célt, Ecus vagy módosít rajta, vagy nem, megegye­zünk az időpontban, tájékozódunk, olva­sunk az illető országról vagy országokról, azután nekivágunk a saját szakállunkra mindenféle iroda segítsége vagy bevonása nélkül.
-Azt mondod: most már kettesben. Ugyanakkor kvázi családtagként tudom, milyen fontos számotokra ez a szépen megsokasodott família, az együtt töltött ünnepek, általában az együttlétek.
-Eci: Valójá­ban karácsonytól karácsonyig élünk. Lélekben már januárban készü­lünk a következő karácsonyra, ami­kor bizony előfor­dul, hogy vagyunk itt vagy ötvenen. Szenteste persze csak huszonegy körül – gyerekek, unokák, anyám – utána aztán az egész família. Mindenki egyszerre beszél – persze a legtöbbet én.
- Visszatérve egy kicsit a gyerekekre, számomra a családban a kedvenc, az „ügyeletes zseni” mindig Zsuzsika volt.
-Eci: Jaj, mert te elfogult vagy! De való­ban igaz, hogy Zsuzsi különleges képes­ségű gyerek, illetve már anya. Nagyon szorgalmas és hihetetlenül szívós. Min­dig a legjobb akar lenni abban, amit tesz. Így végezte el a jogot, így szerezte a négy nyelvvizsgáját, az angolt, franciát, néme­tet és a spanyolt meg egyáltalán mindent a tökéletességre törekedve művelt. Nem mondom, hogy mindig jókor volt jó helyen, de most ismét csinál valamit, ami iszonyú teher, hiszen Brüsszelben attasé. De Szabi fiúnk például munkamániás, ő az, aki a leginkább a földön jár, ő gon­dolkodik a legpraktikusabban az életről, Encsi pedig – talán anyámtól örökölte – nagyszerű pedagógus, aki máig négy órákat készül az óráira.
- Balázs, te nem vagy bőbeszédű ember, és ami a világ anyagi természetű részét illeti nem is rendelkezel túl nagy igényekkel. Líbia után például vettél egy autót és ha több mint bő tíz év után Sza­bolcs nem cseréli le neked, máig azzal járnál.
-Balázs: Így van. Életemben talán összesen négy autóm volt, abból is hármat Szabolcs cserélt le. Engem sokkal inkább érdekelnek a nyelvek. Angolul, franci­ául olvasok, ez a mániám, nagyon jól le tudom vele kötni magamat, még zongo­rázni sincsen annyi időm, mint koráb­ban, a nyugdíj mellett dolgoznom is kell egy kicsit, hogy tudjunk utazni, hiszen ez az egyetlen luxus, amit megengedünk magunknak. Persze karácsonykor én ját­szom a Mennyből az angyalt, pontosab­ban kísérem a gyerekeket, akik ilyenkor énekelnek, táncolnak, szavalnak. Ecus egyébként is könnyen elérzékenyül, de ilyenkor aztán könnyekig meghatódik.
-Eci! Amíg Balázs közismerten szűk­szavú, te a világ egyik általam ismert legjobb humorú embere vagy.
-Eci: Na, éppen te mondtad egyszer, hogy Misi, a bátyám és én ketten teszünk ki egy Pista bácsit, az apámat. Egyébként hiszem és tudom, hogy az embernek mindenben meg kell látnia a dolgok jó oldalát, mindennek megvan az a darab­ja, amin inkább lehet jókat nevetni, mint sírni. Ennek talán az is forrása, hogy ha végiggondolom az életemet, gyakorta taglalom, eleget tettem-e azoknak a fel­adatoknak, amiket vállaltam. Tisztesség­gel állíthatom, hogy igen és ebben óriási szerepe van annak, hogy mindig nagyon együtt voltunk és vagyunk Balázzsal.
- Csomagolsz már az idei karácsonyra?
-Eci: Hogyne, persze. A dekoráció­kat már feltettem, kötöm a masnikat a fára, tervezem, hogy mit, hogyan fogok csinálni.
- Hogyan oldjátok meg ennyi kisgye­rek előtt, között, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, meg az angyalok díszítik a fát?
-Eci: Leginkább kompromisszumok árán. Amíg át tudtuk vinni őket anyám­hoz, addig teljes volt a titoktartás. Ami­kor aztán kicsit nagyobbak lettek, akkor lefektettük őket aludni arra az időre, amíg a fát díszítettük, de tavaly bizony már leselkedtek. Meg kell mondanom, igazi úri emberek, nem kérdezik meg, hogy mi történik. Amikor azután direktbe látják a fát és mi előadjuk, hogy a Jézuska ezt előre hozta, mert nagyon sok dolga van, akkor a fele elhiszi, a másik fele somo­lyog, de aki somolyog, az is diszkréten teszi. Nem árulkodik.