hídlap.net

Az Európában lassanként elterjedő babo­na a 15. századra tömeges boszorkányül­dözéssé fajult és a máglyákon ezrével égtek el a „Sátán szeretői”. Magyarországon a boszorkány a népmesék rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalak­jainak gyűjtőneve, akiknek alakja gyak­ran összefonódik a vasorrú bábáéval. A boszorkányok egyik elnevezése a magyar nyelvi tájakon a bűvös-bájos, bű-bájos volt, tevékenykedése pedig a bűvölés-bájolás. Értelemszerűen e szavak jelen­tése a gonosszal, a romlottal kapcsoló­dott össze. Könyves Kálmán 1100 körül, az esztergomi zsinaton kelt törvényei, melyek enyhítettek Szent László szigo­rú dekrétumain, az 57. paragrafusban, a következőképpen rendelkezett a dolgot illetően: „A boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak.” A legendásan bölcs ural­kodó törvénye a későbbiekben feledésbe merült, hiszen még a 16-18. században is tudunk valóban létező és szigorúan kivizsgált boszorkányperekről, melyek a későbbi korok tévedéseként bizony szed­ték a maguk áldozatait. A perek kegyetlen kínzásokkal kicsikart bűnvádi eljárások voltak, melyek eredményeként a magukat végül boszorkányoknak vallókat mág­lyára ítélték, noha a vallomások kényszer hatására születtek. A kényszer oly módon történt, hogy a vádlottat kinyújtott kar­jánál, vagy hátrakötött kezeinél fogva a levegőben lógatták, miközben a lábaira súlyokat helyeztek.



Boszorkányperek a megyében
A megyei törvényszék jegyzőkönyveiben még a 18. században is több hasonló eset olvasható. Checby István megyei ügyész a megyei törvényszék előtt azzal vádol­ta az egyébként már bilincsben előállí­tott Leszy Erzsébetet, hogy - nem tudni mitől indíttatva, és micsoda lelkiisme­rettel viseltetve -, az isteni és a világi törvényektől sem rettegve, magával az ördöggel cimborált, akinek a segítségé­vel okos és oktalan állatoknak ártott, sőt elfogatása előtt minden liszt és más elő­készület nélkül kenyeret sütött és más, sokféle ördöngösséget művelt. Mindezek alapján az ügyész kérte, hogy az érintett asszony a jelenlévő „gonosztevő” és társai kivallatása érdekében csigára, majd pedig bűntársaival együtt máglyahalálra ítél­tessék, amit haladéktalanul hajtsanak végre, bár az ítélet végrehajtását további tanuk meghallgatásáig elhalasztották. 1702-ben Torma Kata asszony ellen indult hasonló bűnvádi eljárás az általa elköve­tett „boszorkányságok, babonaságok és ördögségek” címén. Jellemző, hogy egy hasonló per indult nem sokkal később, melyben Nagy Benedek tanú előadta, hogy egy időben bátyjának a lába „fel­zsugorodott”, mire ő maga szólította föl a vádlottat, hogy gyógyítsa meg, egyébként megégetteti. Az asszony iránt támadt gyanúja onnét eredt, hogy parázs esvén az asszony lábára – amint mástól hallot­ta -, azzal fenyegette meg öccsét, hogy amíg él, meg fogja ezt emlegetni, amint ez hamarosan be is következett. Tudni kell, hogy akkoriban minden szabad királyi városnak volt önálló törvényszéke, mely­nek tagjai a főbíró és a szenátorok voltak. Már a kora reggeli órákban a városháza erkélyén elhelyezte a várnagy a pallost tartó hatalmas kart, a hatalom jelvényét, hirdetvén, hogy a szabad királyi városok pallosjoggal rendelkeznek. Ebből adó­dóan az elöljáró és a törvényszék élet és halál ura volt. Már maga a monumentá­lis jelenség érdeklődők százait vonzotta, akik természetesen a következő ítéletre, illetve ítélethirdetésre várakoztak. Az eljárás kezdetét a városháza tornyában elhelyezett harang jelezte. A formaságok és a tárgyalás bevégeztével a törvényszék nem vonult vissza, hanem haladéktalanul meghozta az ítéletet. Az elítéltet azután bevezették a térre és kalodása helyezték, nyilvánosan megseprűzték, illetve egy­házkövetés esetén a templom lépcsőjére ültették, fejébe toll vagy szalmakoszorút húztak és az ilyen bűnöst bárkinek joga volt megköpdösni. Rosszabb esetben, mint az említett boszorkánypereknél, az elítéltet nyilvánosan máglyán megéget­ték, vagy a piacon emelvényt ácsoltak és nagy tömeg jelenlétében előbb kerékbe törte vagy csonkította, majd lefejezte a bakó. Az akasztás a város külső részén, rendszerint egy e célra választott „akasz­tó dombon” történt. „Boszorkányok pedig nincsenek…” deklarálta egykor Könyves Kálmán. Gazemberek, bűnözők ma is léteznek, de hogy boszorkányok voltak-e, (vannak-e) azt valószínűleg csak az Isten tudja. Jómagam a bölcs uralkodóval egye­temben vallom, hogy nincsenek.