hídlap.net

Kezdetben a katonai pálya vonzotta, a császári sereggel harcolt Buda visszavételénél is 1686-ban, ám mindemellett egyre intenzívebb érdeklődést mutatott a katolikus vallás iránt. Noha apja megfenyegette, hogy ha áttér Róma hitére, kitagadja az örökségéből, 1689-ben végül mégis jelentkezett Josef Kelemen kölni érseknél, hogy felvételét kérje a szemináriumba. 1695-ben szentelték pappá és már a következő esztendőben I. Lipót a győri püspöki címet adományozta neki, amihez hamarosan megérkezett XII. Ince pápa jóváhagyása is. Kinevezése után mindössze fél évet tartózkodott egyházmegyéjében, a kormányzás feladatait vikáriusai látták el. Ennek ellenére nagy hangsúlyt fektetett a papnevelésre abban a győri szemináriumban, amelyet még Széchényi György alapított és a jezsuiták irányítottak. A paphiány enyhítésében nagy segítségére voltak a szerzetesrendek, amelyeket előszeretettel pártfogolt. Fő támaszát ugyan mindvégig a jezsuiták jelentették, de hűséges hívei voltak a ferencesek, premontreiek, ciszterciek és a domonkosok is. Személyes kötődése leginkább a pálosokhoz kapcsolta már esztergomi érsek korában. Gyakran kereste föl máriavölgyi kolostorukat, ilyenkor a rend egyszerű, fehér ruháját öltötte magára, alkalmazkodott a házszabályhoz, bekapcsolódott a testvérek imádságaiba. A pálosok egyszerű ebédjét, vacsoráját fogyasztotta és semmiféle kivételezést nem engedett meg. Búcsúnapokon ugyanúgy beült a gyóntatószékbe, mint bármelyik szerzetes. Egyházmegyéjéből országos, sőt birodalmi megbízatások tartották távol, hiszen I. Lipót bizalmas tanácsadójaként fontos diplomáciai megbízatásokat kapott. Kiküldetései gyakorta szólították külföldre. 1696-ban, Sobieski János halála után a lengyelek Frigyes Ágostnak ajánlották föl a koronát azzal a feltétellel, ha katolizál.

A választott uralkodó Keresztély Ágost kezébe tette le a katolikus hitvallást. Éppen diplomáciai elfoglaltságai miatt székhelyét kényszerűen Kölnbe helyezte. 1700-ban meghalt XII. Károly spanyol király. Fiúörököse nem lévén, trónjára két nagyhatalom, Franciaország és a Habsburg Birodalom pályázott. Kitört a spanyol örökösödési háború. Közben Róma és Bécs között is kiéleződött a helyzet. A püspök diplomáciai tehetségét bizonyítja, hogy „mindkét urának” bizalmát sikerült megőriznie olyannyira, hogy Kollonich Lipót esztergomi érsek halála után, 1707. január 20-án ő foglalhatta el az esztergomi érseki széket már mint bíboros. Esztergomi egyházmegyéjét Spátzay Pál nagyszombati helynöke révén kormányozta. Tegyük hozzá, hogy meglehetősen nehéz időszakban, épp a Rákóczi-szabadságharc idején került a magyar egyház élére. Vezetésével a katolikus püspöki kar szinte kivétel nélkül I. József oldalára állt, a prímás pedig súlyosan megbüntette azokat a papokat, akik egy hónapon belül nem pártoltak a király oldalára. Országos teendői mellett sokat foglalkozott nagyszombati és pozsonyi rezidenciája korszerűsítési terveivel, és bár az épületeket nem sikerül átépíttetnie, kertjeiket újjávarázsoltatta, méghozzá az akkoriban divatossá vált francia ízlés szerint. Egyébként is sokat foglalkozott a rossz állapotban lévő templomok renoválásával. A Rákóczi-szabadságharcot követően a vallási béke megteremtésén fáradozott, de ő volt az, aki például szabályozta az ország papságának ruhaviseletét is. Rendelkezése részletesen előírta az egyházi hierarchia minden tagja számára az egyes alkalmakkor megengedett ruházatot. Az uralkodó Keresztély Ágostot és utódait 1714. december 9-én német-római birodalmi hercegi rangra emelte, így ettől kezdve viselhették az esztergomi érsekek a hercegprímási címet. Fontos, rendezésre váró kérdés volt a vegyes házasságból született gyermekek vallásának az ügye, de megnyugtató megoldást ő sem talált. Csak jóval később lép életbe a „türelmi rendelet”, amelynek értelmében a fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását követhették. Bár Esztergom már 1683-ban fölszabadult a török alól, az érsekeknek egyelőre nem állt módjukban visszaköltözni az ősi székhelyre. A hercegprímás 1725-ben a regensburgi birodalmi gyűlésre utazott. Itt érte a halál augusztus 23-án. Kívánsága szerint a máriavölgyi kegytemplomban temették el, ám az esztergomi főkáptalan ragaszkodott hozzá, hogy elődei mellett nyugodjon. III. Károly így végül áthelyeztette földi maradványait a pozsonyi Szent Márton-templom alatti sírboltba.