hídlap.net

A mostani cikkünk alapanyagát jelentő írás szerzője a francia forradalom utáni új társadalmi, politikai környezet rövid bemutatásával kezdi és viszonylag rövid bevezető után a XVIII-XIX. század fordulóján Európában nagy változások folyományaként vehető művészeti életet veszi górcső alá. Kaján Imre arról ír e helyen, hogy, mint a korábbi évszázadokban, ekkor is az alkotók, megrendelők, mecénások által kialakított érdekvonalak mentén zajlottak az események, de az is világossá vált, hogy a francia forradalom által hozott változások a művészetekre is gyökeresen hatottak. „A művészek új sokszorosító eljárást kerestek, olyat, amely már alkalmas több száz azonos értékű másolat elkészítésére. Az addigi magas- vagy mélynyomó technikákkal ugyanis ez nem volt lehetséges, nem beszélve arról, hogy a metszés, illetve karcolás után keletkezett kép nem adta az eredeti rajz illúzióját sem. Márpedig ezt - hogy az eredetiség illúziója meglegyen - a polgár elvárta. De nem csak erre az igényre kellett gondolni: az egyre divatosabb sajtó ugyanúgy kívánta a példányszámot növelő képek jó reprodukcióit.

Az 1796 körül felfedezett új eljárással, a kőnyomtatással sikerült a feszítő igényeket egycsapásra kielégíteni. Az udvari színész fiaként felnövő Alois Senefelder maga is színdarabokat írt és a nyomdaköltségeket sokallva kezdett kísérletezni. A csupán szöveg- és kottanyomtatásra szánt módszere azután forradalmasította az új évszázad grafikai művészetét: a kezdetek bizonytalan lépései után nem telt el tizenöt év és a litográfia (a kőnyomat) vált az uralkodó grafikai eljárássá. A nagy újdonság az volt, hogy ezzel a technikával a szabadkézi rajz másolását lehetett megoldani. A kőre rajzolás nagy divat lett; egyre terjedtek a kőnyomdák, a folyóiratok kőnyomatú mellékletekkel ajándékozták meg olvasóikat. Az ekkor furcsa módon közkedvelt műszaki vívmányok - hidak, vasút és gőzhajó látványtervei - szintén a kőnyomatokon voltak technikailag jól reprodukálhatók. Nem csoda hát, hogy Európa-szerte litográfiai műintézetek alakultak a mindinkább növekvő képigény előállítására. Az eljárás atyja, Senefelder 1816-ban az európai diplomácia akkori fővárosában, Bécsben alapított kőnyomdát. Senefelder új bécsi ismerősét, aki befolyása, összeköttetései révén őt a legelőkelőbb körökig elvezette, később joggal kapta a litográfia második atyja nevet. Ő volt Adolph Kunike, aki a Schwarzenberg hercegek akkori udvari rajztanára volt és felismerte az új technikában rejlő lehetőségeket. Kunike nem volt sikeres művész; a greifswaldi porosz nemes ifjú huszonévesen került a bécsi festészeti akadémiára, majd Rómában próbált szerencsét a történeti festészetben. A kőnyomtatás története szempontjából sem elsősorban művészi kvalitása emelte őt az említett dicsőségre, hanem páratlan szervezőmunkája és az, hogy az eljárás alkalmazására a legkiválóbb pályatársait tudta megnyerni. Kunike szeme előtt egy olyan grafikai sorozat terve lebegett, amely az Osztrák Birodalom nagyságát hirdeti. „Festői utazás Ausztrián keresztül" - fogalmazta meg az előzetes cím a szándékot, amelyhez most már csak a megfelelő támogatói és megrendelői kört kellett összetoborozni. A Schwarzenberg hercegek bennfentese számára ez nem okozhatott különösebb nehézséget: hamarosan maga mellett tudhatta a Habsburg uralkodó, az orosz cár, a porosz király, számos nagyherceg és herceg, továbbá főpapok, így Rudnay Sándor hercegprímás, esztergomi érsek támogatását. Kunike a XVII-XVIII. században divatos térképek alapgondolatát újította fel: akkor a Duna volt a pogány török birodalom ellen küzdő keresztény Európa szimbóluma. Az egyre újabb Duna-térképek a félhold elleni sikeres háborúk és nem mellesleg a Habsburg-birodalom gyarapodása hirdetésére születtek, a Duna maga azzal, hogy a nyugatot az ismeretlen és frissen felszabadított kelettel kötötte össze, a mozgalomnak amolyan jelképévé vált.

Kunike „festői utazása" hol máshol is vezethetett volna, mint a Dunán? A folyó úgy vezetett át „Ausztrián", hogy érintette a fővárost, Bécset, a magyar fővárost, Pozsonyt és az épülő-szépülő Pest-Budát, a nem is olyan régen felszabadított Belgrádot és az új keresztény fejedelemségeket, Szerbiát, Havasföldet, Moldvát is. Volt azonban egy ennél is fontosabb szempont: a Duna volt akkor már újra Európa belsejének legforgalmasabb kereskedelmi útja. Kunike kora egyik legkiválóbb tájképfestőjét, Jakob Altot nyerte meg a látképsorozat elkészítésére. Alt 1810 óta élt Bécsben, előbb a művészeti akadémia növendékeként, majd rövidesen népszerű tájfestőként élt. Amikor Kunike megkereste őt, már nem volt kezdő, de megbízásokkal elhalmozott divatos autor sem. Közös volt az érdekük: Kunikének jó kvalitású, de nem túl drága rajzoló, Altnak pedig lehetőleg hosszútávon megbízó kellett. Szerződést kötöttek, melyben Alt a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig történő hajóútra (és természetesen az ennek során készítendő számtalan tájképre), Kunike pedig az út finanszírozására, illetve tisztes honoráriumra kötelezte magát. Jakob Alt 1820-ban valóban el is utazott a Duna forrásához és Donaueschingentől kezdve szebbnél szebb grafikákat készített a folyó változatos vidékeiről. A bajor, majd osztrák tájakról Bécsbe küldött lapjait előbb maga Kunike, majd két másik kőnyomdász: Franz Wolf és Alexander von Saar rajzolta át litográfiai kőre. A sorozat négy-négy művészi grafikát tartalmazó füzetekben jelent meg és minden rendben lévőnek látszott. A sorozatnak méltán rangot adó - a színvonalat is alapvetően meghatározó - Alt azonban kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni az utazó rajzoló szerepében. Akkori és mai szemmel is érthető volt az ódzkodása; amint a hajója kelet felé elhagyta Bécset, egyre távolabb került mindattól a világtól, amelyben valaha is élt. Magyarország neki már „vadkelet" volt és hiába volt feladata az ottani egzotikus ruházatú parasztok, az ismeretlen furcsa állatok (a magyar szürke marha) megörökítése, egyre nehezebben viselte szerepét. Nem voltak kényelmes, biztonságos fogadók, a helyiek nem értettek németül, Pest-Buda alatt pedig teljesen elfogyott a civilizált világ; apró és szegény települések vegetáltak a Duna partján, amelyeknek lakói értetlenül szemlélték a labanc működését. Így még rajzolni sem tudott nyugodtan. 1821-ben Belgrádban még elkészítette a város látképét, majd családi okokra hivatkozva (hogy fel kell nevelnie gyermekeit és a pestistől valamint más halálos veszedelmektől elhíresült Balkánon nem érzi magát biztonságban) felmondta a Kunikével kötött megállapodást. Az általa készített 177 Duna-ábrázolás így is a sorozat nagyobbik fele, művészi szempontból értékesebb egysége és nekünk, magyaroknak a legérdekesebb is. Kunikére ekkor nehéz napok-hetek vártak. Az nem volt kétséges, hogy a vállalkozást végig kell csinálni, hiszen az előfizetők ezt elvárták. Egy Althoz mérhető tudású rajzolót keresett, olyat aki hajlandó a Belgrád alatti folyószakaszon az utat megtenni. Óvatosnak kellett lennie: a Bécstől való nagy távolság és a balkáni vidék zűrzavaros viszonyai a kalandoroknak, szélhámosoknak kedveztek, ilyenek pedig a művészek között mindig is szép számmal voltak. Aki megbízható volt, az nem vállalkozott a kockázatos útra. Mivel 1882-ben már a bukás fenyegette Kunikét, szorult helyzetében sógorát, a szerényebb tehetségű Ludwig Erminyt vette rá az út folytatására. Erminy 87 látképével együtt így vált teljessé a sorozat és így került a borítóra a „264 Donauanischten nach dem Laufe des Donaustromes" cím. A valóság is az, hogy a kiadványt elsősorban nem művészi értéke, hanem rendkívüli mértéke, a 264 darabos lapszám tette híressé. A Duna népszerűvé vált és nemcsak a Habsburg Birodalomban, hanem egész Európában, egymás után jelentek meg az utazók kalandos, romantikus leírásai erről a közeli, de még ismeretlen vidékről. Ezek illusztrációinak alapja szinte minden esetben az Alt-sorozatként közismertté vált képanyag volt. Később maga Jakob Alt is „lehúzott egy bőrt" a sorozatról, mégpedig a „Malerische Donaureise vom Ursprunge bis Belgrad" című sorozataiban az általa készített rajzokat adta újra közre, csak kisebb formátumban."