hídlap.net

„Meg kell még emlékeznünk Esztergom egy nagy katasztrófájáról, mely a várost századunk elején romokba döntötte. Az 1837. esztendei tél óriási havazásokkal járt. A Duna december vége felé állott be és pedig Visegrádon. Erős vihar torlasztotta össze a szabad folyást hatalmas jég és hótáblákkal, úgy hogy öles magasságú hegyek képződtek. Az aggodalmak azonban véget értek, mert az enyhe téli verőfény rendezte a veszedelmes torlaszokat.

1838. márciusában azonban annál nagyobb arányokban fenyegette a város lakosait az árvíz veszélye, mert Drávától Pestig beállott a Duna, s a torlaszok a víz lefolyását meggátolták. A felső hóolvadások árai nagy gerendákat, boglyákat és egyéb szemetet sodorván magukkal, a Dunát a Garam torkolatáig teljesen betömték, úgy hogy a veszedelem március 6-án már kikerülhetetlennek mutatkozott. Olyan rohamosan dagadt az ár, hogy rövid idő alatt az egész várost elöntötte s még az 1809-es árvizet is öt lábbal meghaladta. Vízmentes terület maradt Esztergom városából a barátok temploma körül vagy hatvan köbölnyi tér, a külvárosból pedig az úgynevezett Teréziánum felső része. Március 8-án már az összes védőgátak szakadékain rohant be az ár a városba. Március 8-tól 12-éig a végső enyészet képét mutatta Esztergom. A kétségbeesés szívszaggató jajkiáltással menekült a nép a magasabb pontokra dereglyéken, talpakon és ladikokon, s amerre csak haladtak, az összeomló házak romjain fenyegették életüket. A közeli présházak, a pincék, a szent-tamási és szentgyörgymezei házak telve voltak menekülőkkel.

A víz sok helyütt ölnyi magasságra emelkedett s a nép félelmére szökőkút alakjában, vastag sugarakban szökkent fel a kövezet alól. Végítélet napján hitte a szegény esztergomi nép elérkezettnek. Esztergomban több, mint hatszáz ház teljesen s vagy száz részekben romokba dőlt. Emberélet alig esett áldozatul, mert a vészre előkészült a város, de annál több ingó jószág, marha és baromfi pusztult el. Sok gazda, ember bízva a háza szilárdságában a padlásra rakatta élésholmiját, sőt bútorait is. A túlságosan megterhelt épületek azonban nagyrészt összeomlottak. Az árvíz terjedése alatt a város tisztviselői nem gyűltek össze, míg Héya Imre volt császári-királyi tábornok az első alispán össze nem hívta a tanácsot, mely Tarkovics Bazil főbíró elnöklete alatt állandó vészbizottságot szervezett. A helytartó tanács Uzovics János Esztergommegye főispáni helytartója küldte ki királyi biztosnak Esztergomba. Amint a biztos március 16-án Esztergomba érkezett, rögtön elrendelte az iskolák és kaszárnyák helyreállítását. De elrendelte egyúttal a terek tágítását, az utcák szabályozását, s a kellő szilárd építőanyag gyors előteremtését.

A királyi biztos április 3-án hagyta el Esztergomot, s munkája folytatásául az említett első alispánt nevezte ki. A város kárának összeírása az árvíz elmúlta után megtörtént, a kárt több mint másfél millió forintra becsülték váltóban. A király atyai gondoskodása lehetővé tette, hogy a város rögtön kapott százezer forintnyi kölcsönt az osztrák nemzeti banktól de a könyöradományok és gyűjtések is országszerte megindulván, a romokba dőlt város újra magához kezdett térni.”