hídlap.net

- Elmondhatom, hogy bár félárvaként nőttem fel, hiszen édesapám korán meg­halt, így édesanyám nevelt bennünket, szép gyerekkorom volt. Egészen az álla­mosításig nem is vettünk észre mi gye­rekek semmit abból, ami körülöttünk zajlik, még ha nem is mindig az került az asztalra, ami korábban, vagy amit éppen szerettünk volna. Azután az államosítást követően gyermekkorunk részévé váltak a kitelepítések, a családból előbb-utóbb mindenkire sor került, és bár édesanyám igyekezett mindnek otthont adni, egyszer csak megtelt a ház, elfogyott a férőhely.
- Volt valamiféle családi indíttatásod, hogy zongorázni tanulj, vagy ez egy pol­gári családban szinte kötelező volt?
- Egészen az államosításig nekem két zongorám volt, az egyik otthon, a másik az üzleti házban. Egyébként is mindenki tanult a családban valamilyen hangsze­ren játszani a felmenőim közül. Édesapám is nagy zenekedvelő volt, rendszeresen jártak Pestre hangversenyekre, de nagy­bátyám például egy-egy jó operaelőadás kedvéért akár még Bécsbe is elutazott. Hamar elkezdtem én is pötyögni otthon a zongorán, mígnem valaki azt mondta egy alkalommal, hogy „jó füle van a gye­reknek, tanuljon zenét!”. Igazán tanítani az egyik kitelepített rokonom kezdett, aki szintén nálunk lakott és korábban kán­tortanítónő volt. Persze foglalkoztam én mással is. Egy alkalommal vándorko­médiások jártak a városban, bukfencez­tek, fejen álltak 10-20 fillérekért. Olyan hat-nyolc éves lehettem, megtetszett a dolog és magam is nekifogtam a pénz­keresés ezen módjának. A nagynéném volt a legjobb, ő 50 fillért adott egy-egy produkcióért. Szépen gyűjtögettem a pénzt mozira, ilyesmire. A karrieremnek azután a Kaszás virágboltos vetett véget, ahová szintén bementem „fellépni”, a felesége meg átszaladt édesanyámhoz, hogy „nagyságos asszony a fia bukfencet akar vetni nálunk!”. No, édesanyám rög­tön átjött, „kijárási tilalmat” rendelt el, minden lépésemről be kellett számolni, és hogy mindenütt legyen hangszer, hát vett a boltba is egy zongorát. Ettől kezdve azután mindenütt zongoráztam. Lehetett hozzá érzékem, mert nagybátyám, Fekets Laci bácsi, aki az esztergomi „úri dzsessz” egyik alapítója volt – ő egyébként hege­dült – úgy döntött, hogy feltétlenül zenei pályára kell mennem. Ő vitt el Kamarás Lívia tanárnőhöz, álmaim egyik leg­jobb tanárához Dorogra, aki fantáziát látott bennem és egészen a felvételiig tanított. Később, amikor már kollégák lettünk, ő mondta egy alkalommal, hogy „Miklóskám, két ember volt az életemben, akivel érdemes volt fog­lalkozni, az egyik­ből tánczenész lett, a másik te voltál”. Végül hála Isten­nek felvettek a főiskolára, ám mire végeztem nehéz volt elhelyezked­ni, olyan túlterhelt volt a pálya. Sze­rencsémre, ugyan egy nem egészen hivatalos kinevezéssel, az osztályvezető távollétében a személyzetis jóváhagyásá­val Dorogon kaptam állást. Nagy botrány volt, de a kinevezést nem lehetett vis­szavonni. Tíz évig tanítottam Dorogon, amikor is Reményi Károly igazgató úrnak köszönhetően visszakerülhettem Esz­tergomba. Ezt soha nem felejtem el neki, mint annyi minden mást sem, hiszen akkorra már megnősültem, megszülete­tett az első kislányom, nagy könnyebb­séget jelentett itthon dolgozni.



- Hány évig tanítottál?
- Harmincöt esztendeig. Ekkor történt, hogy kaptam egy agyvérzést, amiből rész­ben felépülve – és ebben hallatlanul nagy szerepe volt a napi gondoskodó szereteté­vel mellettem mindig kitartó feleségem­nek – végül elmentem nyugdíjba. Előtte ugyan egy évig még csökkentett óraszám­ban tanítottam, de olyan nehéz volt, hogy feladtam. Részben hamar elfáradtam, másrészt a műtétet követően sajnos vis­szamaradt egy úgynevezett koordináci­ós zavar, ami abban jelentkezik, hogy a fejemben tudom, mit kellene tennem, de az ujjaim nem követik a gondolatot.
- Lettek muzsikus tanítványaid, akik­re büszke vagy?
- Nem. Arra vagyok büszke, hogy bár inkább lettek mérnökök, jogászok, orvo­sok, de mind szeretettel emlékeznek rám és a legtöbbjük máig is le-leül a hang­szerhez és szívesen zongorázik. Ez talán a legnagyobb siker, amit elkönyvelhetek magamnak.
- Mégsem vagy tevéketlen, hiszen van egy régi hobbid, mégpedig a szőlőművelés.
- Két hobbim van. Az egyik valóban a kert. Még alig tudtam beszélni, amikor a kórházban megkérdeztem az ápolónőt, hogy mit csinálnak az infúziós tűkkel, mert ha eldobják, inkább adják nekem, permetezéshez még jó lesz. „Maga még permetezni akar?” – kérdezte. „Örül­jön, hogy él!” Nos, visszatértem és a kert valóban nagyszerű elfoglaltság, és bár vagy tizenöt esztendeje meg sem kósto­lom a boromat, a kapa még nem esik ki a kezemből. A másik az imádott, gyönyö­rű kétéves unokám, aki a szőlő közelé­ben lakik, naponta találkozunk, és aki a kora ellenére több mondókát, népdalt és gyerekdalt tud, mint én. Úgy érzem, hogy benne van annyi tehetség és affi­nitás, hogy egykor majd folytatni tudja azt, amit a nagyapja művelt, még akkor is, ha nem feltétlenül könnyű ez az út, de a kétségtelen tehetségéből adódóan – és titkos reményeim szerint – választhatja és választani is fogja.