hídlap.net

Bárdos István idézett című tanulmányában tizennégy fejezetbe tagolja Esztergom vármegye 1919 és 1923 közötti helyzetét, így egyebek között rövid áttekintést ad az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, az adott évi képviselőválasztások, a művelődés, a különböző civil egyesülések, a tudományos élet, a közgyűjtemények, a képzőművészeti-, zenei- és színházi élet fejleményeiről, jellemzőiről. Az esszében elsőként az úgynevezett csonka vármegyék kapcsán említi az esztergomit és az egykori királyvárost. „A vesztett háború következményeként 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum közigazgatásilag értelmetlenné, gazdaságilag tarthatatlanná, politikailag pedig a konszolidáció egyik akadályozójává tette az ország határmenti, csonka vármegyéinek, Borsod, Gömör és Kishont, Szabolcs és Ung, így Esztergom és Komárom önálló vármegyeként való fenntartását is. Esztergom vármegye, mely egyébként is mindig a legkisebbek egyike volt, egyetlen járásra zsugorodott, területe 1077 négyzetkilométerről 532 négyzetkilométerre csökkent. Esztergom lakosságát nem számítva, a vármegye lélekszáma 87 651-ről 39 675-re apadt. Ehhez jött az államhatárokon belül maradt megyeszékhely, 1920-as népszámlálás szerinti 18 283 lakosa. Esztergom a Párkányi járás elvesztésével határvárossá vált, és ezzel megszűnt korábbi kereskedelmi pozíciója.

A város és a vármegye elvesztette mezőgazdasági termelésre alkalmas területeinek nagy részét”. Az esszé szerzője ezután azt a ritka, ámbár Esztergomot nézvést oly sokat rossz szájízzel emlegetett időszakot tárja fel röviden, melyben eldőlt, hogy Esztergom helyett Komárom lesz a megyei irányítás további központja. „A vármegyék egyesítésével kapcsolatos törvénytervezet benyújtása és a törvény megalkotása közötti időszak – mind Esztergom, mind Komárom vármegyében – érzelmi húrokat pengető, de észérveket is felvonultató közéleti viták kereszttüzében zajlott. A társadalmi, gazdasági hagyományokban jelentős eltérést mutató Esztergom és Komárom vármegyék közönsége minden eszközt felhasznált önállósága megőrzésére, a vármegye székhelyének megszerzése érdekében. Önállósága elvesztése esetén Komárom vármegye, Esztergom helyett, a Győr vármegyével való egyesülést favorizálta. Esztergom vármegyével történő kényszerű egyesítése esetén viszont, a vármegye székhelyét szerette volna megtartani a Duna jobb partján fekvő Komárom-újváros számára, annak törvényhatósági joga megőrzésével egyetemben. E cél elérése érdekében küldöttség is járt Bethlen István miniszterelnöknél és Rakovszky István belügyminiszternél. A személyes megkeresésre adott alábbi válasz – „Komárom vármegye nem szűnik meg, mert az egyesített vármegyéknek közös neve és közös igazgatása lesz” – értelmében a két csonka vármegye egyesítése ellen folytatott küzdelem sikertelenül zárult: Komárom vármegye ekkor a megyeszékhely megszerzéséért indult harcba. Horthy Miklós kormányzóhoz eljuttatott feliratában egyebek között azzal érvelt Komárom-újváros vármegyeszékhellyé nyilvánítása mellett, hogy a vármegye községei Esztergomot csak „Komáromon keresztül tudják megközelíteni úgy, hogy egy éjszakát ott kénytelenek időzni”.

Esztergom vármegye, legalábbis a sajtóban napvilágot látott írások szerint, hajlandó volt saját érdekeit az ország érdekei mögé helyezni. Ezért elfogadta a Komárom vármegyével történő kényszerű egyesítés lehetőségét, feltéve, ha Esztergom az új helyzetben is megőrzi a vármegyeszékhelyének szerepét. Mint írták: „Elismerjük, földrajzi fekvése szerint nem a legkedvezőbb a távolabbiaknak, mert vasúton való megközelítése ma bonyodalmas egy kissé. Esztergomnak a fővároshoz való közelsége kizár minden más kombinációkat”. A két csonka vármegye ideiglenes közigazgatási egyesítését végül az 1923. évi XXXV. Törvénycikk mondta ki. A törvény második fejezete értelmében 1923. szeptember 26. hatállyal, Esztergom székhellyel létrejött Komárom-Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye”. A tanulmány szerzője ezután sorra veszi az új éra formálódó, átalakuló Esztergom életének szegmenseit, így például a gazdaságot is. „A kedvezőtlen infrastrukturális adottságok miatt a XIX – XX. század fordulója táján és az azt követő kibontakozó hazai ipari fejlődés nem Esztergom, hanem a közúti és vasúti közlekedés szempontjából kedvezőbb helyzetben lévő Dorog, illetőleg Párkány számára jelentett előnyt. Az Esztergom határában fellelt szénvagyonra épülő bányászat központja sem Esztergom, hanem Dorog lett. A város ipara céhekre, manufaktúrákra épült. A város határának gyenge minőségű és viszonylag korlátozott mennyiségű termőföldjére malomipar, szeszfőzés, elsősorban kisipari jellegű húsfeldolgozás, valamint az erdőgazdálkodás települt. A város agrárgazdálkodásának meghatározó részét az érseki uradalomhoz tartozó birtoktestek és a kis- és középbirtokok alkották. A mostoha közlekedési viszonyok megnehezítették az általuk megtermelt javak piacra juttatását, ami tőkehiányt okozott ezen a területen is. A többi ágazathoz képest fejlett volt a megyeszékhelyen az egyházi, a katonai és a megyei közigazgatás igényeit kielégítő hírközlés. A városban állomásozó katonaság, az egyházi és világi igazgatás, a posta és a MÁV révén, az összlakosságon belül jelentős arányban voltak jelen az alkalmazottak. Hasonló volt a helyzet a kereskedelem területén is. A szállítás infrastruktúrája, az ipari termelés igényeihez igazodott. Üzlethálózatának és úthálózatának kapacitása alig haladta meg a lakosság és az itt állomásozó katonaság ellátásához elégséges mértéket”. Bárdos István a településszerkezet kapcsán egyebek mellett ezt írja a Trianon utáni Esztergomról: „A vázolt gazdasági-termelési modell ismeretében érthető, hogy miért nem volt elegendő tőke a városegyesítést követően sem Szenttamás és Szentgyörgymező fejlesztésére. A város lakosságának társadalmi rétegződése megfelelt a fentebb vázolt gazdasági szerkezetnek. Az agrárnépesség többsége Szentgyörgymezőn és Esztergom úgynevezett nagyvárosi (a város egyesítése előtti szabad királyi város területén) részében lakott. Érdekes jellemzője a két településrésznek, hogy míg Szentgyörgymezőn a kisebb földtulajdonnal, addig Nagyvároson a nagyobbal rendelkezők laktak. Ennek megfelelően Szentgyörgymező falusias, Nagyváros inkább polgári jellegű értékrendet testesített meg. A Szenttamáson lakók elsősorban a Bazilika egykori építői, ezek leszármazottai, valamint az egyházi uradalomban foglalkoztatott munkások voltak. A Víziváros és a Várhegy lakóit a felső klérus, valamint az egyház által foglalkoztatott humán és egyéb foglalkozású értelmiségiek adták. A Belváros a különböző városi és vármegyei vezetők és hivatalnokok, kereskedők és jobb módú iparosok lakhelyéül szolgált. Az egyesítés ellenére megmaradt az egyes településrészek zártsága, s az ott lakók szintén zárt közösséget képeztek”. A tanulmányíró ezután az 1920 és 1922-es nemzetgyűlésiképviselő-választások esztergomi vonatkozásait mutatja be. „Az egyház természetes szövetségese volt a Keresztény Nemzeti Párt, amely ebben az időben Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja néven egyesült a Keresztény Szociális Gazdapárttal. Így abban volt érdekelt, hogy az győzzön és képviselőjelöltje Mátéffy Viktor bel­városi plébános jusson be a Nemzetgyűlésbe. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Kisgazdapárt Országos Elnöksége megegyezett abban, hogy Esztergomban nem állít Mátéffyval szemben önálló jelöltet. A Földműves- és Kisgazdapárt helyi szervezete figyelmen kívül hagyta ezt a megállapodást, és kísérletet tett önálló jelölt állítására. Ezek mellett a Magyar Szociáldemokrata Párt is indított jelöltet a városban. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokon aztán ismét Mátéffy Viktor volt a Keresztény Nemzet Egyesülés Pártja képviselő jelöltje. Az utolsó percekig úgy tűnt, hogy nem lesz kihívója, és így simán nyeri a választást. Azonban ekkor megváltozott a helyzet, Osváth Andor városi főjegyző fizetés nélküli szabadságot vett ki és Mátéffy ellenlábasainak támogatásával beszállt a választási küzdelembe. A sajtó ez alkalommal is Mátéffyt támogatta. Az Osváthra nehezedő nyomás a választások időpontjához közeledve egyre csak fokozódott, végül a küzdelemben 2539 szavazattal, Osváth 1978 szavazatával szemben, újra Mátéffy került ki győztesen. Osváth levonta a tanulságot, nyugdíjazását kérte és eltávozott a városból”.