hídlap.net

Szent Jakabtól II. János Pál pápáig
Jézus Krisztus halálának és feltámadá­sának szent helyeit az első keresztények őrizték Jeruzsálemben. Krisztus után 62-ig Jakab, Jézus unokatestvére törődhe­tett a Szent Sírral és annak megőrzésével. Az ezt követő évszázadokban többször is lerombolták a sír fölé emelt templomot, a Jeruzsálemet elfoglaló hadak, de a szent hely sose tűnt el a hívek szeme elől és min­dig újra és újraépítették ezt a kegyhelyet. A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendet egyes történészek szerint a Krisztus halálát követő második évben alapították, néme­lyek vélekedései úgy szólnak, hogy a ren­det maga Szent Jakab alapította, de erről írásos vagy tárgyi emlékek nem szólnak. A rend másik, immáron a történetírók által is elfogadottabb alapítója, Bouillon Gottfried, alsó-lotharingiai herceg volt, aki később a Szentföldre tartó keresztes hadak győzelme után Jeruzsálem első keresztény királya lett. A Szent Sír ekkor szabadult fel, a naptárak 1099-et írtak. A megválasztott keresztény király azt mondta, hogy Krisztus városában, ahol Ő töviskoszorút viselt, senki ne hordjon királyi aranykoronát, ezért királyi címét nem viselte, helyette az Advocatus Sancti Sepulchri, azaz a Szent Sír Védelmezője címet vette fel. Ezen a címen adta ki a rend egyik alapszabályát, mely szerint a rend lovagjainak védelmezni kell Krisztus sírját és a rend testületét is óvniuk kellett. Érdekesség, hogy miután Gottfried 1100. július 18-án, negyven-negyvenegy éves korában meghalt, földi maradványait a Szent Sír-bazilikában temették el. Ebben a vallási hátterű lovagrendben a szerzete­sek és a lovagok életmódját egyesítették a tagok, de az erkölcsi erőt a nyers erő és bátorság fölé helyezték. A rend által közzétett ismertetőben olvashatjuk: „A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagja­inak feladata a kezdetektől fogva kettős volt. Egyrészt védelmezniük kellett az egyetemes egyházat, Jeruzsálem város­át, Krisztus sírját, a Szent Sír-bazilikát, a szentföldi szent helyeket és ereklyéket, valamint a szentföldi zarándokokat; más­részt harcolniuk kellett a muszlimokkal. A kezdetben néhány tucatnyi lelket számlá­ló közösség az idő múlásával nagy tekin­télyre tett szert. Nemesek, főnemesek és uralkodók részesültek a Krisztus sírjánál való felavatás megtisztelő szertartásában. Hálájuk jeléül jogokkal és adományokkal halmozták el a rendet.” A közösségben lévő papok és katonák entitása a 15. szá­zadra kettévált, erről a különböző pápai iratok tanúskodnak. A rend igen magas rangot vívott ki magának az európai tör­ténelem nagy uralkodó nemzetinek palet­táján, érdekes momentum, hogy 1880-ban XIII. Leó pápa helybenhagyta a Szent Sír lovagrendjének jelvényeit, majd 1888-ban kelt brévéjével engedélyezte dámák, azaz nők felvételét is a rendbe. A rend históri­ás könyvébe belelapozva ezt olvassuk egy későbbi fejezetről: „1994. január 21-én Angelo Sodano bíboros-államtitkár, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend nyakékes lovagja, Őszentsége II. János Pál pápától vette át azt a brévét, melyben a Szentatya „A Miasszonyunk Palesztina Királynője, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend Patronája Isten színe előtt” megjelöléssel a Rend védőszentjének deklarálta Szűz Máriát. Az elnevezés tradicionálisan visszanyúlik a Rend szentföldi gyökereihez.



A rend magyar lovagjainak története
„A rend magyarországi jelenlétének első fennmaradt írásos bizonyítéka 1135-ből való. II. András 1207-ben megerősítet­te korábbi szlavóniai birtokadományát a rend számára. A magyar Szent Sír lovagok a hagyományos lovagi fogadalmon kívül arra is kötelezték magukat, hogy soha sem kötnek békét pogányokkal. Amíg a kül­földi emlékanyagban bőven találhatunk adatokat a Szent Sír lovagok történetéhez, addig a rend hazai forrásanyaga igen szű­kös, mind az irodalmi, mind pedig a tár­gyi emlékek tekintetében. A Jeruzsálemi Kereszttel történt címerbővítést Bercsényi Imre nyerte el, akinek Krisztus sírhely­éhez tett első zarándoklata még 1625 előtt történt.1847-ben meg-, illetve újjáalakult a rend osztrák-magyar változata is. Az 1930-as években, József Ferenc főherceg helytartósága idején, a rend már önálló tartományként működött Magyarorszá­gon. A szovjet megszállás alatt működé­se szünetelt, az utolsó invesztitúra 1935. május 25-én volt Budapesten, ahol tizen­négy új lovagot avattak. Giuseppe Caprio bíboros-nagymester 1991. szeptember 14-én alapította újjá a magyar főbiztossá­got. Azóta tizenkét invesztitúrán vett fel tagjai közé papokat, lovagokat és dámá­kat a rend, melyet 1998. június 1-jén Carlo Furno bíboros-nagymester helytartósági rangra emelt, s amelynek jelenleg több mint hetven tagja van. 1998. június 24-én a rend együttműködési megállapodást írt alá a Magyar Máltai Lovagok Szövetsé­gével, november 30-án pedig a Magyar Köztársaság Kormányával. Ennek követ­keztében a rend magyarországi helytar­tósági tagja lett a Magyarországon akkre­ditált Diplomáciai Testületnek. A Magyar Helytartóság amellett, hogy részt vesz a nemzetközileg koordinált szentföldi pro­jektekben, speciális feladatot is vállal: a papságra készülőket támogatja abban, hogy lehetőleg még tanulmányaik idején eljussanak a Szentföldre.”