hídlap.net

– Jelentős, már kisgyerekként érezhe­tő nyomást gyakorolt az életemre, hogy édesapám kórházigazgató főorvos volt. Ez akkoriban – dacára minden odaadásá­nak, szakmai és emberi elismertségének – bizony nem volt pozitívum olyannyira, hogy még iskolát is kellett váltanom és a kitűnő tanulók közül példának okáért csak én nem kaptam jutalomkönyvet mondván, hogy erre egy ilyen „úrilány­nak” úgysincsen szüksége. A bátyámat esztendőkig nem vettél föl az egyetemre épp a neve miatt és bizony én magam is nagy kerülők útján lehettem pedagógus, bár az orvosi hivatás mellett mindig is erre vágytam. Egyetemről természete­sen első próbálkozásra szó sem lehetett, de végtére máig is a pályán vagyok és teszem a dolgom, minden őszintétlenség ellenére nem is rossz eredményekkel. Ám a családnevem ennek ellenére mindig is visszaütött.
– Maga a név honnét való?
– Németország és Ausztria határáról származunk, az én ükapám a 19. század elején egy Kautzen nevű helyről került ide, illetve előbb Dorogra. Az ő gyere­kei közül nagyapám lett Táton építész. Ő fogadta örökbe Turi bácsit, hivata­los nevén Eggenhofer-Schwatz Artúrt, aki figyelemre méltó karriert futott be, Mindszenty József hercegprímás elhur­colása után apostoli kormányzó lett, de a teologia és a filozófia mellett angol-mate­matika szakos tanár is volt egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig. Természete­sen az egyházi háttér sem könnyítette az életünket, külföldre nem utazhattunk, útlevelet nem kaptunk. Bizonyára attól tartottak a hatóságok, hogy nem jövünk vissza. Jellemző, hogy a férjem kiutazha­tott az akkori NDK-ba, én nem.



– Az említett kormányzón kívül az iga­zi nagy legenda édesapád volt a város­ban, Eggenhofer Béla sebész főorvos, kórházigazgató.
– Valóban. Ő volt például az, aki 1944-ben a németeknek nem engedte elszállítani a kórházat. Ennek ellenére rövidesen elvitték, pedig a kibombázott gyerekosztályt úgy ahogy volt kiköltöz­tette a családi házunkba, miközben éjjel-nappal a sebesülteket ápolta, műtötte a pincében, röntgen alatt, amitől szabá­lyosan kisebesedtek a kezei, csoda, hogy később tudott még dolgozni. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kórház rekonstrukcióját maga a család támogat­ta 2000 koronával, ami akkor igen nagy pénz volt. De ő hozta létre a szülészeti osztályt, ő bővítette a belgyógyászatot, egy emelettel a sebészetet, fölépítette a fertőző osztályt, ő teremtette meg a bőr­gyógyászatot. Mindene a kórház volt. Mégis Esztergom első koncepciós pere éppen vele kapcsolatban szerveződött, ismét elhurcolták, bántalmazták. A per­nek egyébként van egy idézésre érdemes befejezése, amely az utolsó szó jogán hangzott el tőle: „ A magyar kormány úgy találta helyesnek, hogy engem a kórház igazgatói és főorvosi állása alól fölment­sen. Érzékenykedni önök előtt nem óhaj­tok, felhasználom azonban ezen alkal­mat, hogy elbúcsúzzam önöktől, mint személyzettől. Igaz, hogy a személyzet egy része csirkefogó, a nagyobbik rész azonban tisztességes munkás. A csirkefo­góknak is megbocsátok, és felkérem őket, javuljanak meg. Eddig velem töltött fára­dozásukért fogadják igaz köszönetemet és mindnyájukat arra kérem, fogadják sze­retettel az új igazgatót és szorgalmasan dolgozzanak a jövőben is a betegekért és a közegészségügyért. Isten velük!” És itt egy hosszú aláírás sor következik, közöt­tük a legjobb barátjáé, Rajner Muki bácsié, Ortay Gyula bácsié és még számtalan kol­légájáé. Mindenesetre miután kirúgták, szájsebészként kezdett dolgozni, de nem sokkal élte túl a történteket, 1950. május 31-én hunyt el.
- Az Eggenhofer-villa sem menekült meg a politikától…
- Édesanyám mindig azt mondta, hogy ez volt a család átka. Hol német, hol orosz parancsnokság volt, később az ÁVH száll­ta meg, de 1950-ben a házat végleg elvet­ték, ma a Vaszary Kolos Kórház igazga­tósági épülete székel benne. Két hét alatt el kellett költöznünk, így kerültünk a Széchenyi térre.
– Valamiféle elismerésben, rehabilitá­cióban legalább halála után részesült?
– Egykor a sebészeten volt egy emlék­tábla, azt is leverték. Azóta tudomásom szerint a régi Kossuth iskola helyén álló mentőállomás az ő nevét viseli, de az ünnepélyes átadásra én, mint egyetlen utód még csak meghívót sem kaptam, az eseményről az ETV-ből értesültem. Ami­kor azután kimentem az állomásra, hogy érdeklődjem, még csak azt sem tudta senki, hogy ki volt az az Eggenhofer Béla. Így múlik el a világ dicsősége, de ha újra születhetnék, mindennek ellenére akkor is csak Eggenhofer Kinga lennék.