hídlap.net

A Dobó Katalin Gimnázium felé haladva, a Martsa Alajos utcából nyílik Esztergomban a Rudinai Molnár István utca. A névadó egy kézműves (szíjjártó) család sarjaként, 1851. február 17-én (azaz cikkünk megjelenéséhez képest majd napra 159 évvel ezelőtt) született Esztergomban. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte el, majd 1869-ben a keszthelyi (akkor még akadémiai jellegű) Felsőbb Gazdasági Tanintézetbe lépett. Miniszteri kitüntetéssel fejezte be a tanintézet stádiumait és Szlávy József földművelődésügyi miniszter, mint szaktanárjelöltet először az ausztriai Klosterneuburgba küldte a Felsőbb Szőlészeti és Borászati Tanfolyamra. Rövidesen továbbment azonban Karlsruheba, ahol a Műegyetemen kémiai tanulmányokat, a neves Blankenhorn professzor borászati és szőlészeti laboratóriumában pedig kutatói munkát folytatott. Irodalmi munkálkodását a professzor által szerkesztett „Annalen der Oenologie” hasábjain kezdte meg. Itt végezte el annak a harminckét magyar borból álló kollekciónak a vegyelemzését a földművelődésügyi miniszter megbízásából, mely az 1873-as párizsi kiállításon, oly nagy sikert ért el. Közben beutazta a német, a francia és svájci szőlő- és gyümölcstermesztő tájakat, valamint ismeretséget kötött jeles szakemberekkel. 1872 őszén hazajött és a tapolcai Gazdasági és Borászait Iskola igazgatójává nevezték ki. 1876 őszén elnyerte az OMGE budai Vincellérképezdéjében a nyugalomba vonuló Entz Ferenc igazgatói székét. Külföldi ismeretei alapján az egyesületi iskolából országos szőlészeti és borászati oktatási és kutatási központot kívánt létrehozni. A szűkös anyagi lehetőségek azonban gátolták a megvalósítást. Rudinai Molnár István fiatalos lendülete viszont nem ismert akadályt, minden jelentősebb nemzetközi megmozduláson hallatta hangját. 1877-ben a lausannei Nemzetközi Phylloxera Kongresszuson vett részt, 1878-ban a párizsi világkiállításon magyar borkiállítást rendezett, majd 1879-ben a budapesti Nemzetközi Szőlészeti Kongresszuson ismertette a magyar szőlőművelés és borászat helyzetét. Mivel a budai Vincellérképezde 1881-ben állami kézbe került, ezért Molnár is állami alkalmazott lett. 1882 és 1885 között több alkalommal Franciaországban tanulmányozta a filoxéra elleni védekezési eljárásokat. Az itt szerzett tapasztalatok segítették, hogy 1884-ben megszervezze az első hazai szőlőoltási tanfolyamokat. Nagymaroson és Székesfehérvárott ő képezte ki az első négyszáz gyakorlati szakembert, és megjelentette Szőlőoltásról című füzetét is. A szőlő mellett a gyümölcstermesztés témakörével is foglalkozott. 1886-ban Kállay Béni közös pénzügyminiszter felkérésére Bosznia és Hercegovina borászati és gyümölcsészeti szaktanácsadója lett. Ezt a feladatot 1895-ig látta el. Itt sikeresen szervezte meg az azóta világhírűvé vált szilvatermesztést és feldolgozást. Az okkupált tartományokban négy vincellér- és egy gyümölcsészeti iskolát és tizenöt járási faiskolát állított fel. A mohamedán bosnyákok a valláskülönbség ellenére is tisztelték, olyannyira, hogy Mostarban utcát neveztek el róla. Visszatérve Magyarországra a 19. és 20. század fordulója előtt pár évvel Angyal Dezső munkatársával együtt megnyitotta a Kertészeti Tanintézetet. Rudinai Molnár István az egész magyar kertészetet – de gyakran az osztrákok reprezentánsaként is – képviselte külföldön. 1895-ig nyolc héten át tartózkodott Oroszországban, a szentpétervári Nemzetközi Kertészeti- és Borászati Kiállítás alkalmával, ahol elnyerte az orosz szakkörök elismerését és a legnagyobb díjat, III. Sándor nagy ezüstserlegét. 1897-ben hasonló hamburgi kiállításon vívta ki a legnagyobb sikereket. Még ebben az évben, miniszteri meghívásra, az újonnan szerveződő „gyümölcsészeti és kertészeti ügyosztály” vezetője lett. 1898-ban Ferenc József országos gyümölcsészeti- és fatenyésztési miniszteri biztosi állásra nevezte ki. A korábban általa, de eddigre elhagyott tanintézetet szellemiekben, lelkiekben tovább támogatta, mely így irányításával az 1900-as párizsi világkiállításon elnyerte a Grand Prix-t, mellyel a világ összes hasonló intézetét megelőzte. Munkája elismeréseként 1910-ben a párizsi Pomológiai Világkongresszus alelnökévé választották. 1913-ban egészségi állapota megromlott, emiatt nyugdíjba vonult, de irodalmi és tanácsadói tevékenyégét tovább folytatta. 1919 végén betegeskedni kezdett, majd 1920. október 19-én Budapesten hunyt el.