hídlap.net

Tavaly decemberben már beszámoltunk a Grand Vitara modellfrissítéséről, ezért most csak röviden a formai változásokról: az indexek a visszapillantók házába költöztek, a hátsó dobféket tárcsafék váltotta, új kijelzőt kapott a klímaberendezés. Az ötajtós esetében további újdonságot fedeztünk fel az új alufelnik, valamint a középkonzol tetejébe épített hangszóró személyében, utóbbi sokat javított a korábban nem túl sok bókot kapott hifi minőségén. Mégis, az igazi újdonság ezúttal a motortérben rejtőzött, a Vitarákat ugyanis immár 2,4 és 3,2 literes benzinmotorokkal is forgalmazzák idehaza.

Mindkét autó egy-egy hétig volt nálunk, az időjárás pedig kedvezett a szabadidőautók közül terepjárásra még mindig talán legalkalmasabb autók tesztelésére. Felszereltségük gyakorlatilag azonos, az elérhető legmagasabb volt, a xenon fényszóróktól kezdve a bőrkárpiton és napfénytetőn keresztül a kulcsnélküli rendszerig.

A Grand Vitara az óvatos modellfrissítést követően is megtartotta morcos, megalkuvást nem tűrő, szögletes formáját, aminek köszönhetően a kategória egyik legkarakteresebb autója maradt. A Suzuki szerencsére meg sem próbált hatásvadász dizájnelemekkel trükközni: a Vitara egy őszinte autó, semmivel sem mutat többet, mint amennyit valójában tud, de sokkal többet tud, mint amennyit valójában gondolnánk róla. Lehet, hogy a konkurensek finomabb anyagokból felépülő belsőt, számtalan elektronikus kütyüt építenek autóikba – amelyek jelentős részének kábé annyi hasznát vesszük, mint a mobiltelefonokba zsúfolt nyavalyáknak -, de a mindennapok során biztosan nem fogunk csalódni a Grand Vitarában. Az állandó összkerékhajtásnak köszönhetően remek társ minden időben, nem jön zavarba a havas, csúszós utaktól, és a felázott csapásoktól sem, négy ember kényelmesen, öt szűkösen utazhat vele hosszabb távra, a csomagtartóban pedig kényelmes elfér az egyhetes kirándulás minden kelléke, beleértve a kempingázfőző-bogrács-rekesz sör szent háromságot is.

A hazai utakon közlekedve biztosak lehetünk benne, hogy nem keltünk majd feltűnést, hiszen számtalan Vitara fut itthon, ugyanakkor egy-egy sávváltáskor az autó méreteinek köszönhetően számíthatunk a többi közlekedő udvariasságára, amivel nem illik visszaélni (Kérném az autójukat guruló potencianövelőnek használó érintettektől az utolsó rész többszöri visszaolvasását).

Térjünk vissza azonban a motorházfedél alá: először a 2,4-es, négyhengeres benzines járt nálunk, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A feltöltés nélküli motor ugyan igazi „suzukis” jellegű, vagyis gyakorlatilag letiltásig pörgethető, a Grand Vitarához azonban valahogy nem passzol, ráadásul fogyasztása sem alacsony, mi közel 11 liter „vegyeset” mértünk. Sokkal jobb választás ennél az 1,9-es dízel, de a kétliteres benzines sem érezhetően gyengébb nála. Aki mégis benzinmotorral szerelt, életerős Vitarát szeretne magának, annak pedig ott van második tesztalanyunk: a V6-al szerelt, több mint 230 lóerős változat, az erőtől duzzadó, igazi Grand.

A 3,2 literes, rezzenéstelen járású erőforrás több, mint meggyőzően mozgatja az autót, a motorháztető alatt rejlő ménesről mit sem sejtő sofőrrel akár tréfát is űzhet. Persze nem kell komolyabbtól tartanunk, hiszen az állandó négykerékhajtás és az ESP vigyáz mindenre, lejtőn lefelé pedig lejtmenetsegéd felügyeli ténykedésünket. Ennek ellenére – vagy tán épp ezért – időről időre visszautasíthatatlan késztetést érez az ember arra, hogy tövig tapossa a pedált. Ilyenkor azután a földbe tiporhatjuk a romjaikból újjáélesztett, turbódízeles bömösökben feszítő „tiautósok” egóját, ráadásul egy füst alatt bizonyíthatjuk azt is, hogy a büdös gázolajjal a mezőgazdasági gépek járnak, az autóba benzin való… Méghozzá nem kevés, legalábbis ami a Vitarát illeti, hiszen finom pedálhasználattal 11, időnkénti padlólemez simogatással 13 liter körül eszik a 3,2-es, amely csak automata váltóval rendelhető. Utóbbi egyébként egy régi, négyfokozatú szerkezet, amely azonban sok új fejlesztésű, „tanulós” társánál jobban gazdálkodik a nyomatékkal: nem vált le-fel feleslegesen, nem rángat, mindössze a motorfék hiánya bosszantó.

Mindent összevetve: tesztalanyaink közül minden tekintetben a V6-os vizsgázott jobban, aki kevésbé érzékeny a környezetvédelemre, és futja rá, hogy kábé négyszáz kilométerenként tankol autójába, az kedvére gyönyörködhet majd a remekbe szabott hathengeres duruzsoló hangjában.