hídlap.net

- Nos, magam is játszó ember vagyok és nem csupán azért, mert a diákszínját­szással is foglalkozom, hanem mert vis­szatekintve a pályámra, magát az egészet egy jó játéknak tartom.
- Nagy elődöket követően, az ő nyomdokaikon haladva kerültél a ferencesekhez.
- Hosszú kitérők előzték meg a törté­netet, de hálát adok a Jóistennek, hogy tanári pályám utolsónak vélt szakaszá­ban ide vezérelt, juttatott. Több helyen tanítottam életemben, de szinte kivétel nélkül mindenütt foglalkoztam diákszín­játszással. Azután mikor ide kerültem Esztergomba, az akkori igazgató, Pál atya elsők között fogalmazta meg az elvárása­it tekintve, mennyire is fontosnak tartja azt, hogy egy középiskolában színjátszó kör működjék.
- Te magad is fontosnak tartod a gye­rekek szempontjából a játékot?
- Feltétlenül, hiszen gyakorta adódik az alkalom és várja el az élet a fiataloktól, hogy kiálljanak valamely közönség elé, vállalják önmagukat és ebben bizony a megelőző színjátszó éveknek meghatá­rozó a szerepük. Vonatkozik ez a mun­kahelyekre, a közéletre és a magánéletre egyaránt. Nem is beszélve a műfaj közös­ségformáló erejéről, hiszen a színház nem önmagáért születik vagy valósul meg.
- Sosem felejtem el, hogy például Bubik Istvánt egykor Balázs atya állította elő­ször színpadra épp itt, a ferences gim­názium színpadán. Vannak neked is hasonló emlékeid?
- Igen. Ha visszagondolok, épp most végzi a Színház és Filmművészeti Egyete­met a tizedik tanítványom, aki egyébként mellette belefogott a rendező szakba is. Úgyhogy összességében Londontól Buda­pestig Pozsonyon, Kassán és Prágán keresztül több olyan színész örvendezte­ti meg játékával a közönséget, aki egykor nálam kezdett diákszínjátszóként.



-A szakmád mellett mennyire tartod fontosnak, hogy játszó emberekké tetted a tanítványaidat?
- Őszintén szólva, nem tudnám a kettőt különválasztani, hiszen kezdettől fogva az a József Attilától származó gondolat vezérel, hogy „jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat”! És mind­azonáltal azoknak is fontos lehet mindez, akik nem lesznek színészek, hanem eset­leg asztalosok, orvosok, vagy akár papok, feltétlenül fontos a jó szó és a játék együvé tartozása.
- Messziről kerültél végtére is Eszter­gomba. Jó itt lenni?
- Nagyon, bár hozzá kell tennem, hogy ez a messziről, igen relatív, mert bár Budapesten születtem, a gyerekkoromat Párkányban töltöttem, innét kerültem Kassára, majd a pozsonyi egyetemre, tehát nem olyan messze ez, inkább csak némi kitérő, amiben közrejátszott maga Trianon, hiszen az édesanyám családja valójában esztergomi, csak nem volt híd, amin átkeljünk és nem volt már ház, aho­vá költözhettünk volna, így maradtunk a túloldalon, Párkányban, ahol huszonhét esztendőt töltöttem. Ott indult az egye­tem bevégeztével a pedagógusi pályám, azután huszonöt év Kassán, mígnem 1995-ben visszaköltöztünk Esztergom­ba, ahol remélem, eltölthetek még újabb huszonöt évet.
- Mit szeretsz jobban? Tanítani vagy színjátszó kört működtetni.
- Ezt sem tudnám élesen szétválaszta­ni, hiszen maga a tanítás is tulajdonkép­pen színjáték, ki kell állni és szerepelni kell. Igaz, volt öt esztendő az életemben, amikor a kassai Magyar Színház dra­maturgjaként dolgozva csak óraadóként tanítottam, de nem bántam meg a pálya­választást annak ellenére, hogy a szüle­im arra presszionáltak, hogy menjek az orvosi egyetemre. Készültem is az orvosi pályára, de úgynevezett káder okokból a jelentkezésemet sem küldték el az egye­temre, így lettem képesítés nélküli tanár Ipolyszalkán. Valójában az ott töltött esztendő erősítette meg bennem, hogy nekem ez volna a feladatom. Így lettem végül bölcsész és bár lassan be kell fejez­nem ezt a munkát a koromból adódóan, de remélem, hogy a fiatalok között akad majd valaki, aki folytatja ezt a régi városi és iskolai hagyományt.