hídlap.net

– Jóska bácsi 1919-ben született Esztergomban, itt járta iskoláit, itt cseperedett olyannyira felnőtté, hogy 21 esztendős korában sorkatonai szolgálatra bevonultatták Lévára. Itt valamiféle felkészítés zajlott a majdan a fronton várható megpróbáltatásokra?

– Komoly felkészítésről nem volt itt szó. A közelben, házaknál helyeztek el bennünket, nem pedig a laktanyában. Ott azután ugyanaz a „jobbra át!”, „balra át!”, „feküdj!”, „futás!” zajlott, mint másutt. Ennyi volt a kiképzés, pusztán alaki és közel sem hadviselésre szolgált, ez pedig, amint később a saját bőrünkön tapasztalhattuk, óriási hiba volt. Mindezek után 1942. április 24-én – miután a szükséges, vagy szükségesnek vélt eszközöket, holmikat, taligákat, és a taligahúzó lovakat bevagoníroztuk – elbúcsúztunk azoktól a családtagjainktól, akik el tudtak jönni és magunk is vonat­ra szálltunk. Édesanyám nagyon sírt, nem akarta elhinni, hogy rövidesen visszajövünk, édesapám pedig – szintén könnyeivel küszködve – egyre azt hajtogatta:”Gyere haza Bozókám úgy, ahogyan én is hazajöttem az első világháborúból!” Délután három óra felé azután elindult a szerelvény.

– Hol tapasztalták először, hogy valóban háború van?

– Már menet közben a vonat ablakából sok-sok kilőtt harckocsit, égő teherautót lehetett látni, amelyek még a korábbi harcokból maradtak ott, majd odébb lerombolt házak, pusztítás és pusztulás mindenfelé. Május 2-án érkeztünk azután Ligovra, ahol kivagoníroztak bennünket.

– Az önöké az 52. gyalogzászlóalj volt. Hogyan csatlakoztak a 2. magyar hadsereghez?

– No, ez nem így történt pontosan. A későbbiekben 2. magyar hadseregnek nevezett katonai erőt több vonalon szállították ki a Donhoz, mi is az egyik ilyen egységet képeztük. Külön szerelvénnyel vitték az árkászokat, a tüzéreket és így tovább, hiszen kétszázezer embert egyszerre nem lehetett elszállítani. Mi a 6. könnyűhadosztályhoz tartoztunk, és így a hetedik hadtesthez. Eleinte azt sem tudtuk, hogy mi lesz a dolgunk, megérkezésünkkor tudatták velünk, hogy partizánvadászok leszünk.

– A Szovjetunióba érkező akár német, akár olasz, akár magyar hadi egységek rémei a partizánok voltak.

– Így van, ráadásul mi, mint partizánvadászok hamarosan közvetlen kapcsolatba kerültünk velük. Engem a századparancsnokom kiküldött egymagam, mint felderítőt, hogy tudjam meg, merre visz az előttünk vezető út. Találkoztam is egy orosz emberrel, csak éppen nem tudtam oroszul, végül megnéztem a térképen, visszamentem, jelentettem, és mindenki meg volt elégedve. Egy hónapon keresztül azután vagy mi kergettük a partizánokat, vagy ők kergettek minket. Egy falut kellett volna elfoglalnunk, de az oroszok aknákkal lőttek bennünket. A szerencsénk az volt, hogy elég rosszul állították be a lőelemeket, a gránát viszonylag messze robbant tőlünk, arra viszont jó volt, hogy mi pontosan be tudtuk mérni a helyzetüket és sokkal pontosabb lövéseket tudtunk leadni. Hadapródként, mint az aknavető szakasz parancsnoka beállítottam a saját lőelemeinket és lényegesen hatékonyabban tudtuk viszonozni a szovjetek lövéseit. Itt történt, hogy támadás közben a nagy gazban futva megbotlottam valamiben, visszanéztem, hogy mi az, hát egy asszonyi holttest volt. Gondolhatja, hogy éreztem magam abban a pillanatban. Pedig ez még csak a borzalmak kezdete volt. Ez volt az első támadásunk, de az oroszok olyan erőteljesen védekeztek, hogy délután vissza kellett vonulnunk. Ekkor kapott halálos sebet Magyar őrmester, rajta kívül még kilenc sebesültünk volt. Később történt, hogy az egyik falun átvonulva az ott élő asszonyok, öregek ikonokkal a kezükben, szent énekeket énekelve fogadtak bennünket. Az egyik asszony tejjel kínált, hogy igyam meg! Mondtam, hogy nem kérem, igya meg ő, mire kiöntötte a földre. Ha megiszom, lehet, hogy most nem beszélgetnénk itt. A lakosság egyébként nagyon érdekes és praktikus módon jelezte a partizánoknak, ha továbbvonultunk. Hajtani kezdték a szélkereket, így a távolból is látható volt, hogy a magyarok mozgolódnak. Az elszántságuk mindenesetre emberfeletti volt. Egy alkalommal, amikor az egyik partizán látta, hogy nem szabadulhat, önmagával együtt fölrobbantotta a kézigránátját és a géppuskáját is. Természetesen hozzájuk képest nagyon kevesen voltunk. Próbáltuk őket megtéveszteni, Orosházi Lajossal, aki a páncéltörő szakaszparancsnok volt, hurcoltuk egyik helyről a másikra a páncéltörő ágyút meg az aknavetőt, hogy az oroszok azt higgyék: sokkal nagyobb erővel állnak szembe, mint ahányan ténylegesen voltunk. Szternacskoje-nél történt, hogy Révay hadnagy rohamtüzér vonult előre – persze lóvontatású hadigépezettel – én meg gyalog rohantam. Hirtelen föltűnt előttem egy körülbelül 20-szor 10 cm-es finoman elsimított téglalap forma. Félreugrottam, majd leporoltam róla a finom földréteget – hát egy taposóakna volt. Szintén nem ülnénk itt, ha akkor azt nem veszem észre. Hálát adtam Istennek!

 – Mikor érkeztek végül a frontra?

– Mintegy egy hónapnyi „partizánkodás” után június 9-én érkeztünk azután ki a Donhoz. Akkor már nagyon éhesek voltunk, de egyelőre azért nem ettünk rendesen, hogy ha valaki haslövést kap, ne robbanjon szét a hasa, esetleg csak átszalad rajta a golyó és még megmenthető. Később már azért nem ettünk, mert nem volt mit. A szállásunk először Észak-Arhangelszkojéban volt. A mi házunk – csakúgy mint a többi –, tele-tele tetűvel és poloskával. Hiába próbáltuk meg a réseket sárral betapasztani, reggelre összevissza voltunk csípve. Innét Pasenkovoba vonultunk, az volt az én körzetem, harcálláspontom. Aktív védelemre kaptam parancsot, ami napi 8-10 gránát kilövését jelentette. Ez is nagyon kevés volt, a nagyobb baj akkor kezdődött, amikor ezt is szüneteltetni kellett. Akkor, amikor az oroszok dugig voltak lőszerrel, fegyverrel, akkor mi vagy nem kaptunk semmit, vagy küldtek cseh- illetve német gránátot. A cseh nem ment bele a csőbe, a német meg lötyögött benne. Mindent lehetett ezekkel, csak pontosan célozni nem, ráadásul a német gránáttal fele akkora távolságra, mint a magyarral. Közben elkezdtük építeni a lövészárkokat és a bunkereket. Ezeket a katonák elnevezték mindenféleképpen: Hotel Kikelet, EMKE-Szálló, Itthagy-Lak és így tovább. Minden tréfa ellenére pontosan tudtuk, hogy a szovjetek egyre inkább készülnek egy erőteljes ellentámadásra.

– Ráadásul közben megjött a tél.

 – Október végére már olyan hideg volt a föld, hogy a gyalogsági ásó legföljebb a gyerekeknek lett volna jó a homokozóba, mi semmire nem tudtuk használni. Ráadásul fölkészülve sem voltunk arra a legendás, hírhedt orosz hidegre. Nem csupán a ruházatunkat, de a fegyvereinket tekintve sem. Ennivaló, meleg ital nem volt, pedig a raktárak telve voltak szalonnával, sonkával, kolbásszal, borral. Azért nem adták oda, mert arra hivatkoztak, hogy majd akkor lesz szükség rá, ha már Magyarországról nem tudják küldeni az utánpótlást. Azután a visszavonuláskor fölrobbantották ezeket a raktárakat. Engem hadbíróság elé akartak állítani, amikor egy ilyen élelmiszerraktár fölrobbantása előtt megraktam egy szánt az embereimnek. De a lovak sem kaptak abrakot, pedig mindent azok szállítottak, vontattak. A háztetőkből húztuk ki nekik a szalmát, hogy valamit tudjunk nekik adni, azután a többségük vége az lett, hogy agyon kellett őket lőni. Elmúlt ez is, mint oly sok minden az életben…

– A koncentrált orosz ellentámadás 1943. január 12-én indult.

– Bennünket előkészítés, felderítés nélkül belezavartak egy gépfegyverekkel erősen felszerelt szovjet alakulatba, holott folyamatosan jeleztük hátrafelé az erőteljes orosz mozgolódást. Két óra alatt harmincegynehány halottunk és sebesültünk volt. Hernádi Ferenc Gyurka barátom ott ült mellettem a földön és tehetetlen dühében sírt.

– Mindennek ellenére elfogtak olyan rádióadást, ami arról szólt, hogy a magyarokat nem tudják megállítani.

– Ez már a német védelmi vonal áttörése után volt, amikor kezdetét vette ellenünk az oldalirányú szovjet támadás. A legmélységesebb hódolattal emlékezem a magyar katonára, aki tudta, hogy innét nincs kiút, mert vagy meghalunk, vagy megfagyunk és mégis helytállt, mert ez volt az esküje, ez volt a parancs, amihez mindvégig hűséges maradt, holott egymás után hullottak az embereink. A bajtársad, aki az előbbi pillanatban még az oldaladnál harcolt, a másik percben már holtan feküdt melletted. Mi, mint a hátvéd hátvédje a legkilátástalanabb helyzetben voltunk. A német parancs úgy szólt, hogy az utolsó munícióig és töltényig a Donnál kell maradni. Nem maradhattunk, az oroszok föltartóztathatatlanul nyomultak előre. Náluk nem volt hadifogoly – aki kézre került, azonnal agyonlőtték. Végül a 3. hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcell altábornagy a fölösleges véráldozatok elkerülése érdekében bedobta a gyeplőt a lovak közé – mindenki tegyen a legjobb belátása szerint. Ezzel akadályozta meg, hogy a teljes magyar hadsereg elpusztuljon. (Ő egyébként fogságba került, a rangja miatt nem végezték ki, elhurcolták a Gulágra, ott amputálták mindkét elfagyott lábát, úgy halt meg.) A szétszéledő katonák közül összesen 127-en együtt maradtunk. Engem választottak vezetőül és megindultunk hazafelé, ahogyan tudtunk. Eleinte éjjel mozogtunk, nappal meghúzódtunk valamilyen pajtában vagy csűrben, aztán mentünk tovább. Végül egy gépkocsioszlop állt meg mellettünk. Olaszok voltak. Nagy nehezen aztán odajött egy olasz tiszt és az „oficért” kereste. Bencés diák voltam egykor Esztergomban, így a latinból előbb-utóbb megértettük egymást. Abban állapodtunk meg, hogy ők gépkocsival elvisznek bennünket, ha mi megvédjük őket a partizánoktól. Egy darabig elvittek minket, azután még hatvanhét kilométert kellett Kijevig gyalogolnunk. Végül május végén ott vagoníroztak be bennünket és szállítottak Győr-Szabadhegyig. Itt egy hónap karantén következett, azután június 7-én szabadon eresztettek.

– Jóska bácsi! Valaha kapott-e bármiféle kitüntetést, elismerést, jutalmat azért, amit tett? – Egyszer Gerő főhadnagy föl akart terjeszteni nagyezüst vitézségi éremre, de én azt válaszoltam, hogy akik csinálták, azok jobban megérdemlik, mint én. Mondjuk az a 126 baka, ahogy én hívtam, a „KSS hadosztály”, mert katonai segédszolgálatosok voltak, akiket sikerült hazahoznom még ha kisebb-nagyobb fagyásokkal is. Kaptunk tehát civil ruhát és mindenki mehetett az útjára. Én természetesen Esztergomba. Elkezdődött egy új élet, de ez már egy másik történet…