hídlap.net

- A hír igaz, apám Szilágysomlyón szü­letett, majd az első világháború után itt maradt a trianoni Magyarországban. Ami a származást illeti, egykor mindig az elsőszülött fiút tekintették az egyenes ági leszármazottnak. Ezzel nyilván nem azt állítom, hogy én lennék az egyetlen Báthory, annyi azonban bizonyos, hogy hivatalos okmányokkal tudom igazolni az egyenes ági származásomat.
- Valójában mikor tudatosult Önben, hogy bizony nem akárhonnan jött?
- Édesapám unokatestvére állította össze levéltári kutakodások során a csa­ládfát mintegy negyven esztendei mun­kával. 1956-ra készült el vele és mivel édesapám egy alapvetően magába zár­kózott ember volt, nem mesélt ilyesmi­ről, nos végül is így találkoztam először magával a ténnyel, hogy a tanulmánya­imból ismert ősi Báthoryak leszármazott­ja vagyok. Egyébként gyerekkoromban, találkozván a történelem órákon Erdély­országgal és a névvel, még eszembe sem jutott az azonosság, mígnem kezembe nem kaptam, illetve vehettem a hivatalos okmányokat, amelyek igazolják, hogy én vagyok a tizenharmadik ősunoka.



- Olyan szépen mondta az imént, hogy Erdélyország. Járt arra, hiszen valójá­ban ott az Ön hazája?
- Jártam, hogyne. Református paplak­okba vittem segélyszállítmányokat. Máig is könnyek szöknek a szemembe, ha arra gondolok, hogy ott jártam az apám és a felmenőim szülőhelyén, ahol az ősi várból már nincsen semmi, a címert bebetonoz­ták, ettől függetlenül szemet gyönyör­ködtetően gyönyörű vidék az, amit több alkalommal bejárhattam.
- Azt mondja, hogy református pap­lakokba, holott Ön katolikus, ellenben a Báthoryak többsége valójában refor­mátus volt.
- Nem igaz, hogy a Báthoryak mind reformátusok lettek volna, hiszen maga Báthory István sem lehetett volna protes­tánsként lengyel király, pedig már életé­ben legenda volt. Róla szokták mondani, hogy „vagy soha ne született volna, vagy ha született örökké élne”.
- Volt arra példa, hogy Erdélyben bemutatkozván felkapták volna az emberek a fejüket a név hallatán?
- Őszintén szólva, ott nem. Itthon, Magyarországon annál inkább és érde­kes módon itt viszont erdélyiekkel talál­kozva tudták az emberek, hogy kik is a Báthoryak.
- Érdekes dolog a családkutatás. Az Ön famíliája sokkal ősibb, mint azt bárki is gondolná.
- Valóban. A Báthoryak északról szár­maznak, a Gutkeled nemzetségből valók és a 11. században kerültek előbb lengyel- majd magyar vidékre. Mindenesetre egy katonaember volt, aki jutalmul kapta Bátor várát, innét is való a név, hiszen a középkorban nem a személyt vagy a csa­ládot, hanem a birtokot nemesítették. A család azután Károly Róbert idején szakadt ketté ecsedi és somlyói ágra. Az előbbi kihalt, én az utóbbiak közül való vagyok. A név írásában fontos, hogy nem tévesztendő össze a Sulcz Bódog Bátorival, aki a komáromi vár védésekor tűnt ki és a bátorságáról nevezték őt hasonlóan. Jellemző, hogy róla utcát is neveztek el, holott semmi köze nem volt az ősi famí­liához. Egyébként a mi névírásunk is érdekes, hiszen még a szintén somlyói ágból való Báthori István lengyel király is „i”-vel írta a nevét, a lényeg, ami minden hasonló nevű embertől megkülönböztet­te a családot az a „th” használata. Az „y” csak jóval későbbi eredetű.
- Mennyire fontos az Ön számára a genetikai háttér, maga a származás?
- Egyre fontosabb. Ifjú koromban kevés jelentőséget tulajdonítottam neki, de az idő múlásával egyre fontosabbnak tartom, legalább is, mint értéket hordozó és őrző hátteret. De Attila fiam épp így van ezzel. Azt hiszem, idő kell hozzá. Mindazonáltal szeretném hozzá tenni: a legfontosabb az, hogy dolgozzunk. Az embert ne a szár­mazása szerint, hanem a munkája alap­ján ítéljék meg. Attól, hogy én Báthory vagyok, és adott esetben dőzsölhetnék, nos attól még nem lennék igazán ember. Az határoz meg mindnyájunkat, amit a munkánkkal letettünk az asztalra.