Hídlap.hu

Várva várunk Téged, világ Megváltója

Advent első vasárnapja mozgó egyházi ünnep, amely mindig a december 24-e előtti vasárnapot három héttel megelőző napra, az András-naphoz legközelebb eső vasárnapra esik. Az advent latin eredetű szó, jelentése „eljövetel”, az „Adventus Domini”, azaz az „Úr eljövetele” kifejezés lerövidítéséből származik. A várakozás, Jézus Krisztus eljövetelére való négyhetes lelki felkészülés eredete az 5-6. századra nyúlik vissza. Egykor harangszó jelezte kezdetét, mely egyben az egyházi év első napját is jelentette. Mivel Krisztus születésének ünnepére a hívők bűnbánó lélekkel készültek, böjti időszak is volt, sok helyen még a közelmúltban is szokás volt az adventi hetekben böjti napokat tartani, és a zajos mulatságokat, táncot és lakodalmat kerülni. Az adventi időszak hosszú, sötét éjszakái jó táptalajt nyújtottak a varázslásokkal kapcsolatos hiedelmek és babonák kialakulásához. Erdélyben például szokás volt az ilyenkor különös jelentőséggel bíró mindennapos hajnali mise ideje alatt a porták valamennyi ajtaját és ablakát zárva tartani, mert úgy tartották, hogy ilyenkor a boszorkányok állati alakot öltve lopóznak be a házakba, ólakba és istállókba, hogy rontást hozzanak a családra. Adventhez is kapcsolódnak olyan babonák, melyekkel az eladósorban lévő lányok a férjhez menési esélyeiket igyekeztek növelni, illetve a kérőket magukhoz csalogatni. Alföldön az volt szokás, hogy a hajnali misére való harangozáskor a lányok mézet vagy cukrot ettek, hogy édes legyen a nyelvük, és mielőbb férjet édesgessenek magukhoz. Másutt a lányok szintén a hajnali mise idején a harang köteléből három darabot téptek, amit aztán a pántlikájukba fűzve a hajukban hordtak, hogy farsangkor sok kísérőjük legyen.

Az adventi időszak jellegzetes alakjai voltak a házról házra járó kántálók, más szóval koledálók, akik rigmusszerű engedélykérés és a gazda rábólintása után a ház előtt karácsonyi versekkel és énekekkel köszöntötték a háziakat, majd behívták őket a meleg szobába, ahol elmondták jókívánságaikat, amiért süteményt, almát, diót kaptak. Ki tudja miért, de a nőnemű vendég az egész adventi időszak alatt nemkívánatos volt, mondván, hogy elviszi a szerencsét. A karácsonyváró hetek legújabb kori szimbóluma az adventi koszorú, amelyet 1860-ban készített először egy hamburgi evangélikus lelkész, Johann Wichern. Az első koszorú a mennyezeten függött, fenyőágakból készült, és 24 gyertya díszítette. Az idők folyamán a gyertyák száma négyre, az adventi hetek számára csökkent, így terjedt el világszerte, és vált a karácsony előtti időszak nélkülözhetetlen kellékévé. A koszorú ma rengetegféle alapanyagból, színben és díszítéssel készül, a hagyományos változat szerint azonban az alapja fenyőág, három gyertya lila, amely a bűnbánat és a megtérésre való felhívás színe, egy, az utoljára meggyújtandó pedig rózsaszín, amely a megtisztulást és a közelgő ünnep örömét szimbolizálja.

Szent Borbála ünnepe

Szent Borbála elsősorban a bányászok védőszentjeként ismert, de ő a tüzérek és a jó halál patrónusa is. Borbála egy gazdag nikodémiai pogány kereskedő, Dioscurus leánya volt. A szép és okos leány megismerkedett egy püspökkel és általa a keresztény tanításokkal, amit apja nem nézett jó szemmel, feljelentette hát lányát a helytartónál. Borbálát egy kétablakos toronyba börtönözték be, de a lány vágatott rá egy harmadikat is, utalva ezzel a Szentháromságra és a megvilágosodásra, ezért lett a háromablakú torony Szent Borbála attribútuma. A legenda szerint a toronyba zárt leányhoz bejutott a püspök, aki zárkájában megkeresztelte, mire megnyíltak a börtön falai, megszöktek, és egy sziklahasadékban rejtőztek el. Búvóhelyüket egy pásztor el árulta, akinek bárányai erre sáskává változtak. A dühös apa megkorbácsolta a lányát, majd átadta a római hatóságoknak, ahol további kínzásoknak és raboskodásnak vetették alá, de hitét nem tudták megtörni. Végül saját édesapja fejezte le 306-ban, majd ezután villám ütötte agyon az elvetemült apát. A nap legismertebb néphagyománya a Borbála-ág vágása. A lányok ilyenkor egy faágat törtek, vízbe állították, majd várakoztak a kizöldülésére. Ha ez megtörtént, azt jelentette, hogy hamarosan férjhez mennek. December 4-hez több munkatilalom is kapcsolódik. Tüzet például csak a férfiak rakhattak ezen a napon, sőt némely vidéken a nőknek ilyenkor semmiféle munkát nem szabadott végezni. Varrni azért volt tilos, nehogy bevarrják a tyúkok fenekét, söpörni pedig azért nem lehetett, nehogy elsöpörjék a szerencsét.

Mikulás napja

A kisgyermekek által olyannyira várt piros kabátos, fehérszakállú, bottal járó, jóságos idős bácsi a negyedik században élt Myrai, más néven Barii Szent Miklós legendás alakját eleveníti meg, aki a legnépszerűbb és legismertebb szent a világon. Számos foglalkozásnak, így a molnároknak, a pékeknek, valamint a szegényeknek, a diákoknak és a családoknak is a védőszentje. Szent Miklós püspök a mai Törökország területén látta meg a napvilágot. Bár az élete köré szőtt legendákat később maga az egyház is megkérdőjelezte, és még a szentek sorából is törölni akarták, a feljegyzések szerint már csecsemőkorában is csodák történtek meg vele. Fürdetés közben például saját lábára állt, szerdán és pénteken, böjti napokon pedig csak egyszer szopott. Felcseperedve Isten szolgálatát kereste, és Myra püspökévé választották. Életének egyik legismertebb története egy szegény családról szól, ahol az apa az ínség miatt bordélyházba küldte volna három leányát, de Miklós az éj leple alatt az ablakon át titokban bedobott a lányok szobájába három zacskó aranyat. Innen ered a ma is élő hagyomány, hogy a Mikulás vagy a Télapó az ablakokba teszi a gyermekek ajándékát. Szent Miklós kultusza a bizánci, majd a kopt egyházban bontakozott ki a hatodik században, ekkor kezdték el ünnepelni december 6-án a temetése emléknapját. A gyermekek és a nép iránt érzett szeretetéről híressé vált püspök ereklyéit 1087 óta az olaszországi Bariban őrzik. A Miklós-napi ajándékozás népi hagyománya, a „mikulásjárás” elsősorban a Dunántúlon és a magyar nyelvterület északi részén volt ismert. Egy legény ilyenkor Miklós püspöknek öltözött, és az ünnep előestéjén kísérőjével, a rosszaságot, illetve az ördögöt jelképező álarcos, kormos arcú sötét alakkal, a Krampusszal végigjárta a gyerekes házakat. Ha a kicsik szépen imádkoztak, ajándékot kaptak, ellenkező esetben a virgács fenyegette őket. Az Ipoly mentén a fiatalok körében szokás volt, hogy Miklós napján a beöltözött legények tréfás, pajzán szövegek kíséretében gyóntatták a lányokat.

A szeplőtelen fogantatás ünnepe

A december 8-i egyházi ünnep a közhiedelemmel ellentétben nem Szűz Mária méhében Jézus szeplőtelen fogantatásáról emlékezik meg, hanem Máriáéról, utalva arra, hogy a Szűzanya már édesanyja, Anna méhében való fogantatásától kezdve mentes volt az egész emberiséget terhelő eredendő bűntől. Jézus fogantatásának már csak azért sem lehet ünnepe ez a nap, mert ő december 24-én született, viszont szeptember 8-a, Kisasszony napja, azaz Mária születésnapja éppen kilenc hónappal a szeplőtelen fogantatás napja után van. Luca napja Szent Lúcia, magyarul Luca a házasság és az eladó lányok védőszentje, egy szicíliai, Siracusa városából származó nemes lány volt. Egyszer, amikor beteg édesanyjával Szent Ágota sírjánál imádkozott, a szent megjelent előtte, és megjósolta neki vértanúságát. Anyja gyógyulása után Luca apácának állt, és szüzességi fogadalmat tett, mire vőlegénye bosszúból feljelentette a fejedelemnél, aki a lányt bordélyházba küldte volna, de csoda történt. Lucát két ökörrel sem sikerült elvontatni a helyéről, ezért olajjal és szurokkal akarták megégetni, de a tűz sem fogott rajta, így végül elvágták a torkát, ami már végzetesnek bizonyult. Halála előtt még befejezte imáját, és megjósolta a keresztényüldözések végét. A Lúcia szó a latin lux, azaz világosság szóból ered, ezért tették ünnepét december 13-ra, amely a Gergely-naptár bevezetése előtt az év legrövidebb, tehát legsötétebb napja, a téli napforduló napja volt. Luca napja általános gonoszjáró nap, egyúttal asszonyi dologtiltó nap a népi kalendáriumban, amely számos népszokás kialakulását eredményezte. A legismertebb a Luca székének készítése, melyet az eredeti hagyomány szerint kilencféle fából faragtak és szög nélkül állítottak össze olyan lassan, hogy csak szentestére készüljön el. A hiedelem szerint, aki az éjféli misén felállt erre a csillag alakú székre, megláthatta a templomban összegyűltek között a falu boszorkányait, akik ilyenkor szarvakat viseltek, vagy háttal álltak az oltárnak. Mise után aztán a lelepleződött némberek haragja elől hazafelé futva mákot kellett maguk mögé szórni, amit a boszorkányoknak kötelességük felszedni, így nem érhették utol őket. Otthon aztán meg kellett semmisíteni a széket. A boszorkányok távoltartására Luca napján a kémény alatt megkötött nyírfa seprűt alkalmazták, mellyel mind a tizenkét napon sepregetni kellett, amúgy pedig a seprűt keresztbe kellett állítani az ajtóba. A rontás ellen sikerrel védekeztek fokhagymával is, amit egyszerűen az ablakokba tettek, de az Ipoly-menti falvakban szokás volt az állatok fejét és az istálló ajtaját is befokhagymázni. Ezen a napon a hét-tizenkét éves fiúgyermekek szokása volt, hogy szalmát vagy fatuskót maguk után húzva sorra járták a házakat, az ajtó elé vagy a kemenceszögletbe szalmát hintettek, arra, vagy a fadarabra ültek, és elmondták, vagy elénekelték a varázsló szöveget. Luca-napon a fonóban együtt mulatott a falu ifjúsága, ettek, ittak, muzsikáltak, társasjátékokat játszottak. Sötétedéskor aztán beállítottak a legények fehér lepedőben, belisztezett arccal lányokat ijesztgetni. A gyerekeket is meglátogatták, a jókat megjutalmazták, a rosszakat megbüntették. Luca napjának jelenkori hagyománya még a mézeskalácssütés, hiszen az ilyenkor készített sütemény fémdobozban tárolva épp karácsonyra puhul meg igazán.

Tamás napja

December 21-én, a téli napforduló napján ünnepeljük Jézus egyik tanítványának, Tamás apostol, egy galileai ácsmester emléknapját, aki hitetlen Tamásként vonult be a vallásos történelembe, viselkedése pedig „tamáskodásként” a köznyelvbe. Az evangélium szerint Tamás apostol, aki nem volt jelen akkor, amikor Jézus a halála után megjelent a tanítványoknak, kételkedett a szemtanúk beszámolójában, és azt mondta, csak akkor hiszi el, ha saját szemével és kezével győződik meg felőle. Az írások szerint Jézus nyolc nap múlva ismét megjelent az apostoloknak, amikor már Tamás is jelen volt. Jézus felszólította hitetlen tanítványát, hogy érintse meg a sebeit, így Tamás meggyőződött arról, hogy a keresztre feszített Mesterével áll szemben és visszatért a hite. Tamás volt az a tanítvány, aki a Szentföldtől legmesszebbre, egészen Indiáig jutott el térítőútja során. Az általa létrehozott indiai keresztény közösséget ma is Tamás-keresztényeknek nevezik. Tamás napja arról nevezetes még, hogy ilyenkor szentelik meg a karácsonyi ételeket.